A XXI. században a diabétesz a legtöbb embert érintő anyagcsere-betegség, melynek szövődményei jelentős mértékben rontják a beteg életminőségét. Ma már népbetegségnek számít, hiszen a világon élő cukorbetegek száma 2021-ben meghaladta a félmilliárdot, ami azt jelenti, hogy a föld felnőtt lakosságának 10,5%-a szenved a diabétesz valamilyen formájától. 537 millió cukorbeteg ember, s számuk 2030-ra további 100 millióval növekszik majd. Elrettentő adat, hogy az élve születő gyermekek közül minden hatodikat érint a terhességi diabétesz, vagyis édesanyjuk megemelkedett vércukorral várja és hozza a világra őket. Az is elgondolkodtató, hogy a diabéteszesek háromnegyede a munkaképes korosztályból kerül ki, míg a 65 éven felüliek aránya 20 százalék.
Magyarország különösen súlyosan érintett ebben az egészségi problémában, ugyanis 1999 és 2019 között megháromszorozódott a felnőtt cukorbetegek száma. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint, jelenleg már több mint 1,1 millió felnőttet és több mint 5 ezer gyermeket érint a betegség. Ezek nagyon magas számok, és várhatóan, a világtrendnek megfelelően növekedni fognak.

Mi az a cukorbetegség? A glükóz a mindennapi funkcióink nélkülözhetetlen anyaga. Testünk energiára használja, de ehhez az inzulin nevű hormonra van szükség, amelyet a hasnyálmirigy termel. Az inzulin olyan, mint egy taxi a vércukorszinthez − elveszi a glükózt a vérből és sejtjeinkhez irányítja, amelyek energiává alakítva fejezik be a munkát. Ha valaki cukorbetegségben szenved, teste nem képes hatékonyan termelni vagy felhasználni az inzulint, ami több glükózt hagy a véráramában. A vércukorszint emelkedik, s ezáltal csökken az energiatermelés és a szervezet legyengül. A köznyelv általában a cukorbetegséget az inzulinhiánnyal azonosítja. Ez valójában csak az 1. típusú, főként fiatalkorban jelentkező formára igaz. Az időskori forma, a 2. típusú diabétesz esetén az inzulinhiány csak relatív, másodlagos. Ennek előterében az inzulinhatás csökkenése, az inzulin rezisztencia áll és ezt kíséri, vagy követi az inzulint termelő sejtek kifáradása, az inzulin termelődés csökkenése vagy akár megszűnése. A 2. típusú betegek képezik az összes cukorbeteg létszám döntő többségét, csaknem 90 százalékát. A fennmaradó 10 százalékot az 1. típusú betegek és a szekunder diabéteszesek adják, akiket csak és kizárólag inzulinnal lehet kezelni. A 2. típusba tartozóknál mindaddig tablettákkal is megfelelő eredményt lehet elérni, amíg van saját inzulintermelésük és az egyensúlyt tud tartani az inzulin rezisztenciával, azaz normális vagy közel normális cukoranyagcsere állapotot biztosít. Jellemző, hogy míg a fiatalkorban jelentkező cukorbaj általában súlyos állapottal kezdődik, addig az időskori forma inkább tünetszegény (bár ennél a típusnál is előfordulhat az életet veszélyeztető heveny állapot is − hiperozmoláris kóma). Utóbbi esetben ezért sokáig (egyes adatok szerint akár tíz évig) rejtve maradhat a betegség és többször csak véletlenszerűen, vagy szűrővizsgálatok kapcsán derül ki az emelkedett vércukor. Sokszor előfordul az is, hogy a diabétesz diagnosztizálása csak akkor történik meg, amikor a betegség már valamilyen problémát okoz a páciens számára (hideg kéz vagy láb, látásromlás, nehéz sebgyógyulás stb.).

A 100 éve csodaszernek számító inzulin rengeteget fejlődött az évtizedek során. Új hatásmechanizmusú szerek is forgalomba kerültek, amelyekkel gyakran nagyobb eredményeket lehet elérni a kezelés során, mint a régebbi (kellemetlen mellékhatásokkal is rendelkező) gyógyszerekkel, és ma mind az 1-es, mind a 2-es típusú cukorbetegek – bár sok mindenre oda kell figyelniük – teljes életet élhetnek. Az inzulin használata ma már teljesen természetes, izolálásáig azonban igen hosszú út vezetett.

Már az ókorban is ismerték a diabéteszt, az egyik legkorábban leírt (i.e. 1500) betegségek közé tartozik. Bár nagyon sokáig ritka kórnak számított, 1-es és 2-es típusát is korán (i.sz. 400-500 körül) el tudták egymástól különíteni. A különbségtétel alapja főként az életkor volt, az egyik változatot főleg a fiatalabb korosztályhoz, míg a másikat az idősebbekhez és elhízottakhoz kötötték, kialakulását a túlzott lakomázásnak tulajdonították.

A XX. század elejéig a diabéteszeseknek nem voltak túl jók az életkilátásai, a diagnózis egyet jelentett a rövid időn belül bekövetkező halállal. A kezelésére kevés dolgot tartottak alkalmasnak, többnyire csak a tünetek enyhítése volt a cél. Legtöbbször pl. mozgást (főként lovaglást) javasoltak, hogy könnyebb legyen a vizelet kiválasztása (mivel nem tudták, hogy a betegség honnan ered, elsősorban a vese rendellenes működésével hozták összefüggésbe). Igazából a cukorbetegség gyógyításában sokáig csak a találgatásokra, kísérletezésre építhettek. 

Az 1790-es évek végén egy skót orvos, John Rollo állította össze az egyik legelső étrendi javaslatot a cukorbetegek kezelésére. Az ő előírása szerint a betegeknek „állati étrendet" kellett követniük, zsíros húsokkal és rengeteg véres hurkával. Mások szerint azonban éppen a cukorban és édességben gazdag étrend lehet a diabéteszesek megmentője.
Majdnem száz évvel később Apollinaire Bouchardat francia orvos azt vette észre, hogy a francia-porosz háború élelmiszerben szűkös évei alatt kevesebb lett a cukorbeteg Párizsban, így egy, a koplaláson alapuló gyógymódot alkotott meg a betegek állapotának javítására. Ez így ment egészen az 1920-as évekig, egészen addig, míg Banting és kollégái fel nem fedezték az inzulint és annak cukorbetegségre gyakorolt hatásait.

1921 májusában kezdődtek meg a kanadai Torontóban azok a kísérletek, amelyek a kereskedelmileg is elérhető inzulin felfedezéséhez vezettek. Frederick Banting és Charles Best cukorbeteg kutyákat vizsgáltak, eleinte kevés sikerrel. Az első áttörés akkor következett be, amikor a torontói team által Marjorie-nak nevezett ebet 70 napon át életben tudták tartani hasnyálmirigy-kivonatot – ahogy ők nevezték: isletint – tartalmazó injekciókkal. A kutatóknak 1921 őszén és telén szorgos munkával sikerült izolálniuk az inzulint. A második nagy áttörést az első klinikai tesztelés hozta, amikor 100 évvel ezelőtt, 1922. január 11-én a Torontói Általános Kórházban egy 14 éves, alig 29,5 kg súlyú, 1-es típusú diabéteszes gyerek, Leonard Thompson megkapta a világon először Banting doktor„kivonatát", az inzulint, és állapota látványosan javult az injekció után. Utána a többi kis beteg is megkapta a csodaszert, s az orvosok jóformán még el sem hagyták a szobát, a gyerekek máris jobban lettek, sorra ébredtek fel a kómából.

A sikeres beavatkozást követően világszinten elindult az inzulin tömeggyártása. A feltaláló szándékosan nem védette le találmányát és előállításának módját, hogy a gyógyszer minél előbb és minél elérhetőbb áron kerüljön a betegekhez, így azóta cukorbetegek milliói menekülnek meg a haláltól. Banting két évvel az inzulin előállítása után, 1923-ban 31 évesen vehette át felfedezéséért a Nobel-díjat (J.J.R. Macleoddal megosztva), és tiszteletére 1991 óta minden évben az ő születésnapján, november 14-én emlékeznek meg a cukorbetegek világnapjáról. 

Forrás: https://diabetes.hu/

https://www.webbeteg.hu/

https://www.hazipatika.com/

Borítókép: A halál küszöbén álló cukorbeteg gyermeket az életét megmentő inzulinkezelésre viszik. Toronto Központi Kórház, 1922 január. Forrás: Library and Archives Canada