Az ősrégi magyar főnemesi Pejacsevich-család már a 14. században is előfordul a forrásokban, és a 17. század végén már Szlavoniában az előkelő és tehetős köznemes családok közé tartozott. A család eredetére vonatkozóan nincs egységes álláspont, horvát vagy római katolikus bolgár származásúnak tartják. A legkorábbi ismert egyenesági őse, Pejácsevich György (fl. 1680), aki 1712-1719 között Bács vármegye alispánja volt. Grófi rangot és a verőcei nemesi előnevet Pejácsevich József báró és gyermekei, Zsigmond, Károly és Antal nyertek Mária Terézia magyar királynőtől, 1772. július 22-én. Az első néhány generáció leginkább Verőcéhez kötődött, de a későbbiekben rumai, nekcsei és budai vonalra szakadtak.

A főnemesi családból elsőként verőczei gróf Pejacsevich Károly (1745-1815) telepedett le Sopronban a XVIII. század végén. Károly Bécsben a Therisianumban tanult, a katonaiskolát 1772-ben fejezte be, majd császári és királyi kamarás lett. Egy évvel később megházasodott, de spanyol származású felesége, Barbara Sanchez 1782-ben fiatalon elhunyt, a gróf ezt követően költözött Sopronba 1784-ben. Másodszor 1786 októberében házasodott meg, Erdődy Mária Eleonóra grófnőt vette feleségül.

Rezidenciája a mai Petőfi tér 5. szám alatti ház lett, amely épület eredetileg a Hátsó utca 9. számú U-alakú beépítésű házzal (udvarán beépítve található a Hátsó utcai kapu évszámos köve: 1644) egy tömböt alkotott és közös tulajdonban volt, de később a két házrészt kőfallal elválasztották. Az 1687-es összeírás szerint Nátl Lipót polgármester majorja állt itt, az első telekkönyv 1734-ben a Prisomann patrícius-családot említi tulajdonosként. Pejacsevich Károly tulajdonába 1786-ban került a palota, a vele határos házat pedig idősebb Storno Ferenc vásárolta meg, és attól kezdve baráti kapcsolat alakult ki a két család között. Károly 1800. október 14-én vendégül látta házában Magyarország nádorát, József főherceget és feleségét, kíséretükkel együtt. 1808 nyarán a hetekig tartó csapadékmentes kánikula számos tűzesetet okozott, sajnálatos módon a Pejacsevich-palota is teljesen leégett. A szerencsétlenség hatalmas lelki csapást mért a grófra, de újraépítette a Pejacsevich-palotát, amit aztán a XIX. század végéig birtokolt a család.

Pejacsevich Károly nagy népszerűségnek örvendett a városban, ami leginkább mecénás tevékenységének volt köszönhető. A fennmaradt városi krónikák szerint a művészetkedvelő gróf nagyban hozzájárult a soproni színházi kultúra felvirágzásához. Miután az 1769-ben megépült soproni színházban, az akkori ország második kőszínházában (mai Széchenyi István Gimnázium helyén) olyannyira visszaesett a látogatottság, hogy a társulat csőd közeli helyzetbe jutott, a gróf volt az, aki felkarolta őket. 1788-ban átvette a színház bérleti jogát, vállalta az épület helyreállítását, a világítás költségeit és a zenészek bérének a felét is. Bálterem céljára külön épületet emeltetett, földszintjén kávéházzal. Ez volt Sopronban az első kaszinó, ami a család palotájával szemben, a mai iskola helyén állt, a Petőfi tér 2. számú ház helyét pedig a kaszinó tágas és hangulatos kerthelyisége foglalta el. 

A színház és színészet fenntartása tetemes összegekbe került Károly számára, de páholyát ugyanúgy megfizette, mint bármelyik más gróf ebben az időszakban. Huszonhat év alatt elérte, hogy a soproni színház a bécsi színházak nívójára emelkedett. Egymás után érkeztek városunkba a jobbnál jobb bécsi, vagy Bécsben járt színtársulatok prózával, operával, 1795 decemberében három alkalommal is Mozart Varázsfuvoláját állították színpadra. Csaknem hetente találkozott a soproni művelt közönség a Pejacsevich gróf házában berendezett színházban, ahol a főnemesség és a tisztikar a kor rangos íróinak darabjait mutatta be, sűrűn követték egymást a hangversenyek és a fényes báli rendezvények is. Az első magyar nyelvű színművet 1792. április 20-án adták elő Hunyadi László címmel, szerzője Kis János, Kazinczy Ferenc barátja volt.

A XIX. század kezdete a társasági élet, a szórakozás és a zene szempontjából is az egyik legmozgalmasabb időszaka volt Sopronnak. Pejacsevichnek a színház működtetésére vonatkozó első szerződése 1804-ben lejárt, de a következő tíz évre új szerződést kötött a várossal. Dokumentumaiból még a színházi helyárakat is megtudhatjuk: az első emeleti páholy bérlete 16 előadásra 12 forint, egy második emeleti pedig 10 forint volt. Első osztályú földszinti hely egy előadásra 20 krajcárba, a másodosztályú hely 10 krajcárba, a karzati helyek 7 krajcárba kerültek.

Sopron színészetének és társadalmi, zenei életének meghatározó személyisége, gróf Pejacsevich Károly 1815. április 1-én hunyt el, hetvenéves korában, nyughelye a Szent Mihály-templom kriptájában van. Két házasságából 13 gyermeke született, leszármazottai is élénk társadalmi életet éltek és teremtettek a városban. A gróf végrendeletét Hárs József helytörténész találta meg a Soproni Levéltárban. Pejacsevich Károly 1810-ben rendelkezett a temetéséről, amely rendelet nemcsak a temetkezési szokásokról, hanem személyéről is sok mindent elárul. Életének utolsó öt évét annak biztos tudatában élte le, hogy örökösei pontról pontra úgy temetik majd el, ahogy azt meghagyta nekik. Többek között azt írta: „ …mivel életemben mindig gondosan kerültem azt, ami valakinek is alkalmatlanságot okozott volna, úgy halálom után sem akarok kellemetlenséget. Tehát kifejezetten ellenzek minden lármás kiharangozást, csak a Szent Mihály-templom nagy harangját húzzák meg annak megszokott idejében. … Holttestemet a Szent Mihály-templom kriptájába helyezzék el, szüleim és gyermekeim mellé. … Ne kísérje holttestemet gyászzene sem, mert minden könnycsepp a szemben, amely a szívből jön, sokkal többet ér, mint az a zuhatag, amit a zene présel ki.”

A Petőfi teret és a Hátulsó utcát összekötő keskeny kis átjáró 1869-től 1947-ig viselte a gróf nevét, aztán Iskola-köz lett belőle. Az utca 2004-től visszakapta régi nevét és ekkor a Pejacsevich-ház falán kétnyelvű emléktáblát avattak.

Majdnem nyolc évtizeddel később, amikor Habsburg Ottó főherceget a soproni huszárezred parancsnokává nevezték ki, a család Sopronba költözött, és az előkelő Pejacsevich-palotában lakott 1893-1896 között. Az akkor hat éves fiának, Károly főhercegnek (Persenbeug, Ausztria, 1887. augusztus 17. – Funchal, Madeira szigete, 1922. április 1.) a soproni katolikus népiskola igazgatója, Tormássy János lett a tanítója. Amikor Ottó főherceget vezérőrnagynak nevezték ki és visszahelyezték Bécsbe, Tormássy ajánlatot kapott, költözzön ő is velük. Az idős tanító erre már nem vállalkozott, viszont a fiát, Tormássy Artúrt ajánlotta, aki kilenc éven át adott magyar nyelvleckéket Károly főhercegnek. Akkoriban még valószínűtlennek látszott, hogy a kis Károly trónvárományos lesz, és azt se gondolta senki, hogy IV. Károly néven ő lesz majd az utolsó magyar király. Bár azt, hogy egyszer majd trónra lép, a kis főherceg nyolc éves korában (1895) megjósolta egy soproni orsolyita nővér, Maria Vinzentia Faunland: sok szenvedésben lesz része és sokat kell majd imádkozni érte. 

IV. Károlyt 1916. december 30-án koronázták meg Budapesten, a koronázások történetében ez volt az első alkalom, hogy a magyar himnuszt énekelték, nem a Gott erhalte kezdetű császári himnuszt. Vele együtt magyar királynévá koronázták feleségét, Zita császárnét. IV. Károly király a korabeli sajtó szerint hibátlanul beszélt magyarul, kiejtése sem volt "idegenszerű", aminek élete során valószínűleg nagy hasznát vehette. Száműzetésben, a Portugáliához tartozó Madeira szigetén hunyt el spanyolnáthában, alig 35 éves korában (1922). 82 évvel később, 2004-ben II. János Pál pápa boldoggá avatta. Soproni tartózkodására ma a Pejacsevich-palota falán lévő emléktábla emlékeztet, amit unokája, Habsburg György 2009-ben soproni látogatása során megkoszorúzott.  

Forrás: https://elmenynektek.blog.hu/

https://epa.oszk.hu/

https://www.szivk.hu/

Borítókép: Anton Sigel: A Kaszinó-tér a Pejacsevich palotával (ma Petőfi tér)

Forrás: http://hrvati.icb.at/