Ady mellett a XX. század elejének másik kiemelkedő alakja a magyar irodalomban Babits Mihály (Szekszárd, 1883. – Budapest, 1941.), akiről Szerb Antal az 1943-ban betiltott Magyar irodalomtörténetében azt írta, hogy „a magyar szellem új szintézise Európával”, Szabó Lőrinc szerint pedig az emberiségnek néhány évezred során csak húsz-harminc Babitshoz fogható költőzsenije született. Ady és Babits nagyon különbözött eszmei, emberi habitusban egymástól, de egyek voltak a nagyságban, a magyarságban.  

Iskoláit Pécsett és Pesten végezte, a ciszterciek pécsi főgimnáziumában érettségizett 1901-ben. A budapesti egyetem magyar-francia szakára iratkozott be (a franciát rövidesen a latinnal cserélte fel), nyelveket, esztétikát, filozófiát tanult, érdeklődött a modern külföldi irodalom iránt, rendkívüli műveltsége kivételesnek számított kortársai körében. A diploma megszerzése után Baján, Szegeden, Fogarason tanított, 1911-től Újpesten volt gimnáziumi tanár. 1902-től megjelenő verseire és műfordításaira figyelt fel Ignotus, így került a Nyugat folyóirathoz, amelynek 1908 óta munkatársa, 1916-tól szerkesztője, majd főszerkesztője volt.

Babits egész pályáján az új hangot és új stílust kereste. Költészetéről a nyugatosok értékítéletét Schöpflin Aladár fogalmazta meg legvilágosabban. Szerinte Babits Mihály művészete lényegét tekintve formaművészet, közölnivalója a kultúrember mondanivalója. 

Az 1910-es évek közepén az egyébként visszahúzódó, zárkózott költő egyre inkább a társadalmi kérdések felé fordult. Akkoriban gyomorbetegséggel küzdött, ami nagyon megviselte, de a háború még inkább; saját bevallása szerint ez volt életének legnagyobb fordulópontja. A költő állásfoglalása egyáltalán nem volt magától értetődő, és ezt nemcsak író- és költőtársainak más irányú megnyilatkozásai igazolják, hanem a háborús propaganda és cenzúra működése is, mely nem kímélte Babits személyét és verseit sem. A háborúellenes kiállásai miatt többször is meghurcolták a harmincas évei elején járó tanárt, költőt. Először nemzetgyalázásért, vagyis a király és a magyar zászló megsértése miatt vették elő Babitsot, az 1915-ös Játszottam a kezével című szerelmes alkotása miatt (Révész Ilona mozdulatművész hímző kezeihez írta a társaságban félszeg, nehezen barátkozó poéta). Versének záró sorai („nagyobb örömmel ontanám / kis ujjáért a csobogó vért, / mint száz királyért, lobogóért!”) miatt a Budapesti Hírlap főszerkesztője, Rákosi Jenő („Dunántúli” álnéven) sajtókampányt indított a költő ellen, melynek következtében Babits elveszítette középiskolai tanári állását, sőt a lovagkeresztet sem kapta meg, nézetein azonban ezeknek hatására sem változtatott. Ezt igazolja az 1916 márciusában a Nyugatban közölt Húsvét előtt című verse, amellyel a folyóirat Zeneakadémián rendezett matinéján óriási közönségsikert aratott. A matinén Adyn és Babitson kívül Ignotus, Karinthy Frigyes, Kéri Pál és Móricz Zsigmond is részt vettek. Szentimrei Jenőné Ferenczy Zsizsi emlékezete szerint Babits kétségbeesetten beleüvölti a döbbent csendbe a háború kellős közepén: „ …hogy elég! hogy elég! elég volt! / hogy béke! béke! béke! béke már! / Legyen vége már!” Ez volt a második ügye. A támadásokra Babits a Nyugatban közölte verses válaszát: „adjon az isten észt nekik”. 

A Fortissimo előzménye az volt, hogy a költő öccse, Babits István 1916 nyarán foglyul esett a Bruszilov-offenzíva során.

„Haragszik és dul-fúl az Isten
vagy csak talán alszik az égben,
aluszik vagy halott is épen - ki költi őt föl, emberek?

… Süket! Süket!...

Ó ma milyen jó
volna süketnek mint az Isten!
Süket a föld, nem érzi hátán
hadak alázó dobogását.” (Babits Mihály: Fortissimo)

1917. március 1-jén megjelent költeménye óriási botrányt kavart, sokkal komolyabb vádakkal és sokkal indulatosabb erőkkel kellett szembenéznie, mint korábban. Ezekért a sorokért szintén Rákosi Jenő jelentette fel, és már a vers megjelenésének napján megszületett az a másnaptól, március 2-ától hatályos ügyészségi végzés, amely a lap lefoglalására és a költő perbefogására vonatkozik. A „vallás elleni vétség tényálladékát magában foglalja, ama versében, melyben azt mondja, hogy ha az Istenhez intézett ima és sírás hasztalan – mi, férfiak káromolni is tudunk még; cibáljuk, verjük a süket Istent szókkal – mint az égő házban horkoló gazda. A nyomtatványnak ez a tartalma a közbotrány okozására alkalmasnak mutatkozik” – állt a vádiratban. A Népszava Babits védelmére kelt: „a verset mi olvastuk: keserű, elgondolkozó poéma a háborús gonoszságok fölött”.

Babits a Valéria Kávéházban ücsörögve az újságból értesült az elkobzásról, meg is ijedt, hogy bizonyosan besorozzák, aznap kellett ugyanis alkalmassági vizsgálatra jelentkeznie. Az Üllői úti orvos azonban ismerte őt, rá se nézett, felmentette a szolgálat alól. Még aznap kézhez kapta a Budapesti Királyi Büntetőtörvényszék vádtanácsának idézését is. Előre megírta Istenkáromlás címmel védőbeszédét (ez hagyatékából ismert), de hogy ebből mennyit mondott el az 1917. március 6-i tárgyaláson, tisztázatlan, mivel az esemény nem volt nyilvános. Kifogásolta, hogy éppen a legjobb védelemtől fosztották meg, hiszen a kérdéses verset, ami tisztázhatná a nyilvánosság előtt, bevonták, és kifejtette, hogy nem lehet istenkáromló az, aki a mennyei Úrral beszélget. Kétségbeesésében miért is éppen Hozzá fordulna, ha nem hinne Benne? Nagyszámú bibliai és irodalmi példát hozott fel a megbélyegzés ellen. „Nem hiszem tehát, hogy káromlásban vétkes vagyok”, fejezte be, „legfeljebb oly módon, mint a Vörösmarty Szent Embere, aki azt imádkozta egyre: „Légyen átkozott az Isten!” – mert egyebet nem tudott, de az Úr hőbb és igazabb imának fogadta az átkozó szavakat, mint az álszentek langyos könyörgését.”

Ez az esemény azért is volt nagy jelentőségű, mert az üstökösként felragyogó Ady Endre mellett leginkább Babits Mihály szabott irányt a huszadik századi magyar költészetnek józan mértéktartásával, bátorságával, megfontoltságával. A háború azonban mindent és mindenkit megváltoztatott.

Az ítélet szerint a Fortissimo továbbra is tiltólistán maradt (csak az őszirózsás forradalom után jelenhetett meg újra nyomtatásban), de a Nyugat márciusi számát Babits verse nélkül újra kinyomtathatták. A folyóirat tiltakozásul üresen hagyta azt az oldalt, amin az „inkriminált vers” szerepelt. Ezután a költő ellen újabb eljárás megindítását helyezték kilátásba, így a következő hónapjai az ügyvédjével való konzultálással, folyamodványokkal és egy esetleges újabb tárgyalásra való felkészüléssel teltek. Emellett persze újabb hírlapi támadások érték, miközben már két és fél éve zajlott a világháború. A betiltott vers pedig kéziratokban hatalmas példányszámban terjedt mindenfelé.

Babits ügyvédjének és dr. Váry Albert sajtóügyésznek köszönhetően 1917 augusztusában a Fortissimo-ügyet elmarasztalás nélkül lezárták. „S ezzel az ügy véget is ér. Én most teljesen az irodalomnak adom magam és otthagyom a tanárságot” − ­nyilatkozta Babits 1918 novemberében.

A ciszterci gimnáziumban az „Ardere et lucere”, azaz „Lángolj és világíts!” jelmondat szellemében nevelt, katolikus Babitsot istenkáromlás miatt feljelentették egy verse miatt, amely a racionális beszédet háttérbe szorítva, érzelmi, képi intenzitásra támaszkodó megszólalásmódjával a lehető legerősebb expresszióra buzdít a vágyott hatás elérése – Isten felébresztése és az isteni gondviselés működésbe léptetése – érdekében. Célja nem volt más, mint a teremtés rendjét, békéjét visszaszerezni. A magas irodalmi színvonalon tartott folyóiratban megjelenő alkotásban a vizsgálóbíró azonban „vallásellenes izgatást látott”, így Babits Mihály a bíróság elé került. „Ez a határozat méltán ejthet mindenkit gondolkozóba, aki legalább oly komolynak hiszi a szabad gondolat és a szabad művészet ügyét, mint teszem, az inkompatibilitás világrendítő kérdéseit.” (Hatvany Lajos)
 

Forrás: A vádlott: Babits Mihály. Dokumentumok, 1915–1920. Szerk.: Téglás János. Budapest, 1996.
Babits Mihály levelezése, 1918–1919. Sajtó alá rendezte Sipos Lajos, Argumentum, Budapest, 2011. (Babits Mihály Műveinek Kritikai Kiadása – Levelezés – Szerkeszti Sipos Lajos)
Visy Beatrix: A vers mint antipropaganda. Babits Mihály: Fortissimo. 2016.
https://www.gyoriszalon.hu/

Borítókép: Babits Mihály
Forrás: https://plf.hu/