Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német-francia szakán végezte el, és alig 20 évesen már több filozófiai, irodalmi lapnak dolgozott (Apollo, Athenaeum, Corvina, Magyar Csillag, Nyugat, Magyar Nyelv, Az Ország Útja, Szép Szó, Magyarságtudomány, Magyarok, stb.). Tanulmányainak befejezése után 1945-ig könyvtári tisztviselő az Egyetemi Könyvtárban, majd a Műegyetemi Központi Könyvtárban. 1937-ben doktorált. 1938-tóI kezdve több ízben teljesített katonai szolgálatot, résztvevője volt az ellenállási mozgalomnak, hadifogságba is került. 1950-től az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója volt, a Bölcsészettudományi Karon a XX. századi magyar irodalomtörténeti tanszék tanszékvezető tanára lett. 1953-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. 54 éves korában, 1964. november 1-én hunyt el szívelégtelenség következtében.

Sopronban kisdiák korában járt először, amikor részt vett egy iskolai tanulmányi kiránduláson Nyugat-Magyarországon. Az Erő című protestáns ifjúsági folyóirat köré csoportosult fiatal írók, költők és tudósok körének volt tagja, ahova a nála két évvel idősebb soproni teológus, Kliment Gyula is tartozott. 

Úgy indult, hogy nagy nyelvész lesz belőle, az egyetemen a neves Gombocz Zoltán professzor (Sopron, 1877. – Budapest, 1935.) kedvenc tanítványa volt. Gombocz Zoltán tanársegédének és barátjának is fogadta Bóka Lászlót, aki első jelentős művében, az Apollóban megjelent Gombocz-nekrológban fölidézi azt a századvégi Sopront, melyben a nagyhírű professzor gyerek- és diákkorát töltötte: 

„Sopron, ez a köveiben is kultúrváros nemcsak a magyar műveltség zsenge kezdeteit ápolgatta falai között. Mint Pozsonyba, ide is szabad útja volt a spanyol és francia kultúrhatásokkal nemesített bécsi szellemiségnek. Színház, zene, könyvek, s a soproniak életritmusa, melyben a munkás városi napok a Lőverek kerti üdüléseivel váltakoztak, ez volt tágabb kerete diákéveinek. A város, a család, az iskola áldott fészek volt.”

A tudománytól hamar eltérítette az irodalom, és egymás után jelentek meg finom hangú, választékos stílusú, formabiztos versei, árnyaltan elemző kritikái. Sopronról írt versét Gál István irodalomtörténész révén ismerjük, akivel Bóka az egyetemen, irodalmi körökben és családi otthonában is sok időt töltött együtt a harmincas évek első felében. Találkozásaik során sokat emlegette Sopront, mígnem 1933. május 26-án az alábbi – addig csak kéziratban lévő – versét nyújtotta át Gál Istvánnak:

Sopron

Ha egyszer visszamegyek –, ha vissza
vitetem magam a vággyal, pókfonál
pányvával kötözötten, – rámismernek
néhányan majd, köszönnek is tán.
Az öreg könyvárus gondolkodón
tolja fel homlokára a pápaszemét
s egy könyvre gondol, amit alku nélkül
vettem. A bolthajtásos bormérésben
egy pincérré serdült hajdani
borfiu tudni fogja, melyikből hozzon.
S a régi korzón … ragyogó gyerekkocsik
mellől bókolnak majd felém a régi
csitri lányok. Rámismernek néhányan,
az emberek.
Csak a fák, csak a cserjés,
csak a botlató macskakövek, csak a vén
templom, csak a boltos kapualjak
csak a régi lantornás ablakok
csak a hold, csak ők virágzanak,
kövülnek és ragyognak hidegen:
nem ismernek rám – kiket szerettem.

Finomság és álmodozás, érzelmesség és dallam. Bóka László versében megragadta a város bensőséges, sajátos hangulatát – merengéseit megformáló soraival régi képeket, emlékeket, érzéseket idéz fel az olvasóban. Mindenki mást láthat meg a költeményben, de egyik-másik részleténél gyaníthatóan mindenki ugyanarra gondol.

Forrás: https://epa.oszk.hu/

            https://hu.wikipedia.org/

Borítókép: Középkorias utcakép az 1930-as években. Sopron, Gazda utca.

Forrás: Diebold károly felvétele (Soproni Múzeum)

            http://www.rubicon.hu/