Vitnyéd neve egy szláv személynévre („Vitona”) vezethető vissza, ám a helybeliek másból eredeztetik falujuk nevét. A hagyomány szerint az erre vetődő idegent kínálták étellel-itallal, és a „vidd és nyeld" (vagyis fogyaszd jó egészséggel, szívesen adjuk) kifejezéssel biztatták, amiből rövidülés és hasonulás következtében született a település neve. Az erre tévedt vándorok mindenütt csak azt válaszolták arra a kérdésre, hogy honnan jöttek: „Vüdd-nyéd”. A honfoglalás után székelyek és besenyők védték itt a gyepűt, majd a tatárok dúlása után először 1256-ban fordul elő írásos említése Vytnad alakban. Ezen kívül a különböző okiratokban számos változatával találkozunk még, például: Vythneed, Vichneyd, Wythenyed, Witnyéd, Vittnyéd. Vitnyéd nevének betű szerinti mai alakja 1715-ből ismert először, egy soproni levéltárban őrzött conscriptióban jelenik meg.  

Nagy Lajos korától a Kanizsaiak, Újlakiak és Rozgonyiak birtoka a vidék, majd a XVI. század közepétől Nádasdy Tamás országbíró és utódai uradalmához tartozik. Vitnyéd úgynevezett irtásfalu volt, az itt megtelepedett ősök a rábaközi erdőségekből szakították, irtották ki életterüket. Ez nyilván nem eredményezett akkora szántóföldeket, ami rendes megélhetést biztosított volna az ott lakóknak. Kavicsos földjében a búza nem termett meg, gabonatermelést alig folytattak errefelé, így nem a szántó, hanem a „halászó víz" játszotta a főszerepet sok száz éven keresztül. 40-50 családjával Vitnyéd akkoriban Sopron megye legnagyobb halásztelepülése volt a Fertő-tó és a Hanság lápvilágának köszönhetően. Adóját halban rótta le. Később a királyi birtok része lett, 1683-tól pedig az Eszterházyak vették birtokba. Az 1700-as években megnövekedett a rét területe és az irtásföldek nagysága is, de még mindig sokan éltek a halászatból. A lakosok nagy része a felemelkedés helyett fokozatosan elszegényedett és vált „kenyeretlenné”. A XVIII. század végén az Eszterházy uradalom mért jókora csapást a falura azzal, hogy visszaváltotta az irtásföldeket. A településen nem voltak kastélyok, nem éltek nemesek, így a lakosok nem tudtak helyben cselédséget, szolgaságot elvállalni. Minden alkalmat megragadtak a kenyérkeresetre, cselédek, napszámosok lettek, és messze földre eljártak dolgozni. Talán innen ered a kenyeretlen elnevezés, hogy még kenyérre sem telik a falu népének. Azonban a településre jellemző nélkülözés nem egyformán volt igaz mindenkire, a szegénységnek voltak fokozatai; sok, többféle mértékben szegény család létezett, de nem volt egy sem, akire a gazdag jelző illett volna. A szűkölködés a gyerekek mindennapi életére is kihatott, már 10-12 évesen napszámba mentek a falutól több km-re eső uradalmi földekre. 

A lakosság növekedésével a XIX. század elejére súlyosbodott a helyzet, a kevés rendelkezésre álló föld felaprózódott, ráadásul a községben gyakori volt a tűzeset a sok nád- és zsúptető miatt, és árvizek is sűrűn sújtották az itteni családokat. A legenda szerint sokan végső elkeseredettségükben eladták maradék egy holdnyi rétjüket, melynek ára egy darab kenyér volt. Így lett a XX. század elejére több vitnyédi külterület a kapuvári gazdáké, és így aggatták a vitnyédiekre a kenyeretlen jelzőt. A falun áthaladó férfiak − szekéren a városba menet – kiáltották a lányoknak és a menyecskéknek: „No, kis kenyeretlenek, megvagytok?” „Kenyeretlen, kenyeretlen! Úgy ám, mer’ kitulla a kalács!” – jött a válasz.  Ami lefordítva annyit tesz, hogy olyan nagy a jólét, hogy kalács jut kenyér helyett is. Ez a fajta visszavágás kellett a vitnyédiek önbecsülésének, mert jólét az nem volt.

Timár Lajos könyvében találunk egy másik falucsúfolót is, amely vers formában összesíti a környék településeinek csúfolóit:

Hövejen, Himodon megterem az óma,
Gyóró, Cirák, Dénesfa megenné, ha vóna.
Kisfaludon, Mihályiban nagy sár van az utcán,
Vica, Beled, Jánosfán elintéznek kurtán.
Nekidűnek szegény páliak a ködnek,  
Csapod, Iván, Család kavicsot csörgetnek.
Gőgös, büszke Kapuvár,
Sárbasüppedt Endréd,
Zsupp Agyagos-Szergény,
Kenyeretlen Vitnyéd.

A XIX. század elején is az uradalmi munka volt meghatározó a falu lakóinak életében, illetve az Irgalmas Nővérek kapuvári zárdája, ahová sok vitnyédi lány is ment szolgálni. Ez utóbbi is alátámasztja a település vallásosságát, a rengeteg egyházi, illetve népi vallásos szokások mellett. 

A halászat és a gyenge földművelés mellett azonban volt Vitnyédnek egy szinte európai hírű terméke, a dohány. Az 1600-as évek végén kezdtek a helyiek török közvetítés hatására dohányt termeszteni. Az 1800-as évekre már híres és keresett márkanév lett (a falu német nevéből keletkezett) „Lettinger” márkanevű dohány. A füstölnivaló termesztése egészen a második világháború végéig megmaradt, mígnem a törvényi szabályozás ellehetetlenítette termelését.

További érdekesség az ún. „Vöröskép”, amely név alatt a falu és a környező települések lakói azt az öreg tölgyfát értik, amely Vitnyédtől nyugatra a 85-ös számú főút mentén található. A néphagyomány szerint a mára kiszáradt tölgyön található feszület és a fát körülvevő kis kertecske emléke a napóleoni időket idézi. Amikor Napóleon katonái 1809-ben Győr felé vonultak, Vitnyéden megpihenve szemet vetettek a településen élő leányokra, asszonyokra. Ezért a helyi legények megtorlásként, az ott állomásozó parancsnokot elvonulás közben megölték. Honfitársai a parancsnokot e fa tövébe temették és a fára vörös csapatzászlót és egy feszületet tűztek. A vitnyédiek körében egyre nagyobb tisztelet kezdte övezni a fát és környékét. A „Vöröskép” egyfajta viszonyítási, tájékozódási pontként segítette a helybelieket évtizedeken keresztül. Az erdő szélén álló tölgyfánál megálltak a zarándokok, énekeltek előtte, innen indultak a búcsújáró helyekre, így emlékhellyé vált. Mára, a többszöri felújítás után, már csak a natúr deszkakeretben lévő feszület emlékeztet az eseményekre. 

Az 1945 utáni földosztásnak a vitnyédi lakosok is örültek, családonként 3-5 hold földet kaptak, de a nulláról indulva, kevés szerszámmal ezt is elég volt megművelni. 1951-ben néhány család − államilag meghatározott séma szerint − létrehozta a termelőszövetkezeti csoportot (TSzCs), amely 1957-től Petőfi Termelőszövetkezet néven alakult újjá, majd 1980-tól a veszkényi Tordosa-menti Termelőszövetkezethez csatolták. A század közepétől a környező városok, Sopron, Győr, Kapuvár (a Diadal Ruhaipari Szövetkezet, a kapuvári húsgyár, a vagongyár), valamint Petőháza (cukorgyár) gyáraiba ingáztak az emberek.
Az irtásfaluból kialakult „kenyeretlen” település napjainkra fejlődő kisközséggé vált, amely egyre népszerűbb a letelepedni vágyó fiatalok körében. 

Forrás: Tímár Lajos: Kenyeretlen Vitnyéd. Mosonmagyaróvár-Vitynéd. 1993.

https://www.vitnyed.hu/

Borítókép forrása: https://www.vitnyed.hu/