1956. november 4-én hajnalban indult meg a szovjet hadsereg magyarországi inváziója, aminek célja a forradalom leverése, a szocialista blokkból kilépni szándékozó, Nagy Imre vezette kormány megdöntése és a demokratikus rendszer felszámolása volt.

Kádár János a forradalom első napjaiban még Nagy Imre mellett állt, és kormányának is tagja volt. Október 28-a után azonban, amikor már látszott, hogy a kommunista párt elveszítheti kizárólagos hatalmát, eltávolodott a törvényes miniszterelnöktől. Kádár Moszkvába távozott, ahol megszületett a döntés: a Szovjetunió katonai erővel leveri a forradalmat, és Kádár János vezetésével új kormányt hoznak létre. 

Pedig október 28-án még úgy tűnt, hogy a forradalom győzedelmeskedik, és Magyarország lehetne demokratikus és önálló ország, sorsa azonban már négy nappal a brutális szovjet beavatkozás előtt, október 31-én megpecsételődött: ekkor Hruscsov és a szovjet pártvezetés – bár azt láttatta, hogy elfogadta a kialakult helyzetet − a fegyveres fellépés mellett döntött. Szintén aznap, Nagy Imre nyilvános ígéretet tett a Varsói Szerződésből való kilépésre, és közben azt kellett tapasztalja, hogy a látszólagos partnerség ellenére a hazánkban állomásozó szovjet erők nagyarányú mozgósításba kezdtek – körbezárták például a repülőtereket –, ezzel együtt pedig további hadosztályok özönlöttek be Magyarországra. A miniszterelnök ennek kapcsán november 1-jén kérdőre is vonta Andropov nagykövetet, a kitérő válaszok nyomán azonban egyre világosabbá vált számára, hogy a Szovjetunió erőszakos beavatkozásra készül. Ráadásul az Egyesült Államok titkos üzenetben közölte Moszkvával, hogy hazánkat nem tekinti érdekszférájának. A diplomácia nyelvén ez azt jelentette, hogy a szovjetek szabadon beavatkozhatnak. Így bekövetkezett az, amit senki sem akart: a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen. 

November 4-én hajnali 4 óra körül megkezdődött a forradalom leverése: miközben az éterben elhangzott a Szolnokon ellenkormányt alakító Kádár János beszéde, majd Nagy Imre azóta híressé vált közleménye, a Vörös Hadsereg lefegyverezte a laktanyákban állomásozó egységeket, a felvezényelt páncélos hadtestek pedig bevonultak a városokba.

Nagy Imre november 4-én számos munkatársával együtt a jugoszláv nagykövetség épületében keresett menedéket. A miniszterelnökségről nem volt hajlandó lemondani, vagyis továbbra is kiállt a forradalom és szabadságharc eszmeisége mellett.

A szovjet csapatok november közepére mindenütt felszámolták a fegyveres ellenállást. A helyi forradalmi szervek, a munkástanácsok és a nemzeti bizottságok azonban továbbra is léteztek. Nem ismerték el Kádár János kormányát, és ragaszkodtak a többpártrendszerhez, a szovjet csapatok kivonulásához. A forradalmi szervek létezése reménnyel töltötte el a lakosságot. Reményüket éltette az is, hogy a szovjet támadást követően a rádiócsatorna folyamatosan kitartásra biztatta a fegyveres felkelőket és a Nyugat várható katonai segítségéről beszélt. Az így keltett megalapozatlan bizakodás hozzájárulhatott a fegyveres felkelőknek a mérhetetlen túlerővel szembeni, végsőkig tartó harc vállalásához, majd csalódásához. Több helyen tüntetéseken tiltakoztak a szovjet beavatkozás, a törvénytelen Kádár-kormány és a forradalomban részt vevők megkezdődő letartóztatása ellen. A hatalom azonban erőszakkal, fegyverrel válaszolt: gyilkos sortűz zúdult a fegyvertelen tüntetőkre.

Sortüzekből már a forradalom napjaiban se volt hiány: 1956. október 23. és november 4. között több mint hatvan sortűz dördült el országszerte. 1956 decemberében és 1957 januárjában sortüzek újabb hulláma vette kezdetét, bő egy hónap alatt több mint 20 esetben nyitottak tüzet reguláris vagy félreguláris erők a fegyvertelen civil tömegekre. A sortüzek halálos áldozatainak számát pontosan mindmáig nem ismerjük.

Különösen sok halálos áldozat volt Salgótarjánban (1956. december 8.), ahol a nemzeti bizottság vezetőinek kiszabadítását követelő tömegbe lőttek bele a megszálló szovjet katonák és a karhatalmisták. A kormány kegyetlen fellépése egyértelművé tette, hogy a szovjetek által hatalomra segített rendszer akár vérontás árán is a helyén marad. 
A forradalmat leverték, de a Kádár-kormány számára, hatalmának megszilárdításához ez még nem volt elegendő. Az ellenállás szellemének megtörését a saját erőszakszervezeteinek gyorsított újraépítésével, valamint a központilag irányított megtorlás útján akarta elérni, amihez az igazságügyi szervezetet, a bírói és ügyészi kart is eszközként használta fel.  A 1957 első hónapjaiban megteltek a börtönök és az internálótáborok is.

Az 1957 és 1963 közötti időszakban a megtorlás elsősorban az ismét felállított népbíróságok közreműködésével történt. A megtorlás ideológiai megalapozásaként 1957-ben fehér borítóval megjelent a „Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben” című, úgynevezett Fehér könyvek propagandasorozat. A bíróságok ítéletei alapján a következő három évben mintegy 400 embert végeztek ki a forradalomban való részvételért, több mint 21 668 személyt börtönöztek be, 16-18 ezer főt internáltak. Mindezt az amnesztia ígérete után, és úgy, hogy a résztvevők jelentős része elmenekült az országból. A börtönökben sokakat brutálisan vallattak, megkínoztak, köztük számos nőt és kiskorút is. Az 1957. évi 4. törvénnyel lehetővé tették a 16 év feletti fiatalkorúak esetében is a halálbüntetés kiszabását.

A Sopronkőhida-Jánostelep melletti régi rabtemető közelében nyugszik a forradalom nyolc, Győrben kivégzett résztvevője: Czifrik Lajos (Mosonmagyaróvár, 1914–1958), Földes Gábor (Budapest, 1923–1958), Gulyás Lajos (Kisújfalu, 1918–1957), Kiss Antal (Diószeg, 1933–1957), Tihanyi Árpád (Győr, 1916–1957), Török István (Sárvár, 1930–1958), Weintrager László (Mosonmagyaróvár, 1928–1958), Zsigmond Endre (Doborgazsziget, 1924–1957) és kilencedikként Szigethy Attila (Kapuvár, 1912–1957), a Dunántúli Forradalmi Intézőbizottság vezetője.

A rendszer szempontjából nagy jelentősége volt Nagy Imre elítélésének. Attól nem kellett tartani, hogy bármilyen szervezkedésbe kezd, de Kádár számára a puszta létezése is kockázatot jelentett, hiszen az ország törvényes miniszterelnöke volt, és tisztségéről nem volt hajlandó lemondani. Ezért Nagy Imrét 1958 júniusában bíróság elé állították, halálra ítélték és kivégezték.

Forrás: https://rubicon.hu/
https://www.nkp.hu/

Borítókép: Budapest, 1956. november közepe. (http://magyarforum.info/)