A Bécsi utcában található Pékház a soproni pékmesterség legrégebbi ismert helye. A telek a középkortól kezdve beépített, a 17. századtól kezdve pedig folyamatosan pékek lakták. Az épület első ismert tulajdonosa Joachim Hübner pék volt, aki 1686-tól élt és dolgozott a házban. Azonban nem ő volt itt az első mester: az épület kapujának zárókövét egy 1666-ból származó pékcímer díszíti, amelyen két oroszlán látható. Az állatok mancsuk között koronázott perecet tartanak, közöttük kettős zsemlével. A címerpajzson kívül, a kőlap négy sarkába az 1666-os évszám egy-egy számjegyét vésték. A pékség későbbi tulajdonosa, Ferdinand Hübner monogramját és az épület egyik átépítésének évét, az 1749-es évszámot is a címerbe vésette.

A soproni pékekről a legkorábbi adatokat az 1379-es telekkönyvben találjuk meg. Ekkor öt péket és két perecsütőt említettek az összeírásban. A gyorsan fejlődő város ellátásában fontos szerepet betöltő pékmesterség képviselőinek céhes szerveződéséről 1580-ból maradt fenn tanácsi feljegyzés. Ekkor azzal a kéréssel járultak a mesterek a városi tanács elé, hogy írjanak számukra szabályzatot, amihez a későbbiekben a mesterek, legények és inasok tarthatják magukat. A szabályzat elsősorban a mesterek érdekeit szolgálta: részletesen megszabta a legények, inasok kötelezettségeit, a mesterré válás feltételeit. Így például a kenyér és péksütemények készítésén túl a legény köteles volt a kenyér szállítását, a fa, a víz, a gabona és a liszt hordását, illetve  más hasonló munkákat is szorgosan és hűségesen elvégezni. Tartalmazott a tisztaságra vonatkozó előírásokat is. Mesterremekként a zsemle tésztájának elkészítését és kisütését írták elő, ebből megállapítható volt az ifjú szakmai felkészültsége. De szabályozták azt is, hogy ünnepeken csak egy mester süthetett perecet a városban, de ugyanakkor zsemlét nem. A sütés sorrendjét hetente adták tovább.  

A város vezetése nagy gondot fordított a közellátás biztosítására, a pékáru súlyának és árának rendszeres ellenőrzésére. A súlycsonkítást és önkényes áremelést a pékek rossz gabonaterméssel vagy háborús eseményekkel akarták kimagyarázni, amit azonban legtöbb esetben a városvezetés nem fogadott el. A visszaélések megtorlására egy igen eredeti büntetésmódot vezettek be a német városok mintájára, mégpedig a pékfürösztést (Bäckerschupfen). A mai Széchenyi tér helyén tóvá duzzasztott várárok partjára egy gémeskútszerű építményt állítottak, melynek vödre helyén egy nagy kosár volt. Ebbe zárták a bűnös péket és megmártogatták a tó vízében. Ennek emlékére az állóvíz a „Két-Pék-tó” elnevezést kapta. Ezt a büntetésmódot először 1592-ben említették Sopronban, hamarosan azonban a lágy szívű magisztrátus a pékek könyörgésének engedve engedélyezte a büntetés megváltását 10-20 tallérért. A használaton kívül maradt pékmártó szerkezetet végül a tanács javaslatára 1783-ben elbontották, hogy faanyagát másutt hasznosítsák.

A pékek készítményeinek köre változatos volt, csak zsemléből készítettek négyfélét: vizes, könnyű változatban, a főurak asztalára különlegesen finom búzalisztből; aztán volt a péksütemény tejjel és vajjal vagy zsírral készült változata, és volt a kettős zsemle – ennek ábrázolása szerepel a céhes pecséten is. Januártól húsvétig készítettek emellett perecet is, ami igazi böjti pékáru volt, kelesztés nélkül, tej és vaj mellőzésével készült. A kalács mindenszentekre szánt finomság volt, fonással díszítették. Kenyérféléből sütöttek barna kenyeret rozslisztből, a 19. századtól pedig nagy mennyiségben sütöttek katonakenyeret (komiszt) is, mert a laktanyákat is a pékeknek kellett ellátniuk. A pékeknek a céh tulajdonában két boltja volt a városban: az egyik a mai Patikamúzeum szomszédságában, a másik a városmajorban. A boltokban előre egyeztetett sorrendben, igazságosan beosztva mindig más-más pék készítményét árulták.

A Pékház épületének kialakítása megfelel az egykori mesteremberek életmódjának. A gazdanegyed iparosai mindig rendelkeztek pár négyszögöl szőlővel, és keresetkiegészítésként borméréssel is foglalkoztak. A bor és a zöldségek tárolására szolgált a jobb épületszárny alatti pince. Emellett a cukrászatban használt meggy, cseresznye, dió, mandula is megtermett a szőlőben. A padlásfeljáró a félemeleten található úgynevezett magazinba vezet, ahol egykor a lisztet és a gabonát tárolták. Az előtte lévő lépcsőpihenőről pedig mozgatható létra segítségével lehetett feljutni a jól szellőző padlásra, amit dió, bab és kukorica raktározására használtak.

A Pékház jobb oldali szárnyában helyezkedik el maga a pékség. A tüzelőhelyiségben hatalmas kemence látható, a sütőszobában dagasztóteknő, kelesztő ládák, szakajtók állnak készen a szinte azonnali munkakezdésre. A hajdani lisztraktárt a 19. század végén – a vasárnapi séta és a délutáni beszélgetés kívánalmainak megfelelően – cukrászműhellyé alakítottak át. Az éjszakai munka rövid pihenői alatt sem mehetett messze a mester a műhelytől, ezért egy kis szunyókálásra külön deszkakamrát választottak le. Az épületben sokáig csak pékség működött, mígnem az utolsó tulajdonos dinasztia, a Sever család Fiuméból hozott olasz nyelvű cukrászreceptek alapján a péktermékek mellett süteményeket és fagylaltot kezdett árulni. A 20. század elején az utcafronti kenyérboltot kettéválasztották: egyik részében a pékáru kapott helyet, a másikban a cukrászsütemények sorakoztak üvegburák alatt. Egy kis asztalnál pedig két fő helyben is elfogyaszthatta a desszertjét. A fagylaltot rendelésre házhoz is szállították, amelyhez 3-5 férőhelyes bádoghengereket készítettek, ezekben vitték ki kis üvegtálakban a vevőnek a hűs nyalánkságot.

A boltozatos kapu alatt balra a pékcsalád egykori lakásába vezető ajtó nyílik. A két kisméretű szoba és konyha berendezése a 19. század végi iparos-gazdapolgár család életmódját, lakáskultúráját mutatja be. A kapubejárat alatt elhelyezett kecskelábú asztal és a hosszú padok a borkimérésre utalnak.

Az utolsó Pékházban dolgozó mester 1909-ben szabadult fel apjánál mint cukrász. Amikor az 1950-es évek elején sor került volna a pékség államosítására, már elmúlt 60 éves. Így inkább felhagyott a rendszeres munkával, hogy mentesüljön a rendelet végrehajtása alól. A műhely és az üzlet így érintetlenül megmaradt, és az épület - teljes berendezésével együtt - ifjabb Sever Mihály halálát követően a Soproni Múzeum kezelésébe került. 1975-ben az eredeti berendezéseket megtartva nyitottak pékmúzeumot a házban.

Források:

Tájak – Korok – Múzeumok Kiskönyvtára 105. kötet

sopronmuzeum.hu

funiq.hu

Borítókép: Sopron Média