1920. június 4-én a magyar nemzet egyik legnagyobb tragédiáját élte meg, hiszen ez az a nap, amikor az országot szétszakították, amikor 3 milliónál több magyar határon kívül került, amikor megcsonkították Magyarországnak a testét, elvették a területeit. Ezen a napon, erre a napra emlékezve mindig bánat, keserűség és fájdalom költözik a magyarok szívébe, ami természetes, és ami sajnos elég hosszú időn keresztül, a '40-es éveket követően nem lehetett téma sem az anyaországban, sem a határon túli területeken hivatalosan. Trianon fájdalma, sebe és traumája megviselte a magyar nyelvünket. A határon túl úgy viselte meg, hogy az anyanyelvhasználat, a kultúra ápolása, a tannyelvű oktatás szenvedett csorbát, illetve ott üldöztetésnek volt kitéve a magyarság. Az anyaországban pedig az, hogy hogy viselte meg a magyarság lelkét, abban látszik, ahogy 2004. december 5-én az akkori népszavazáskor szavazott az anyaország. Ezt a trianoni emléknapot tette a nemzeti összetartozás napjává 2010-ben egy kormányrendelet, ami azt jelenti, hogy a magyarságnak túl kell lépni a fájdalmon és szenvedésen, és az önazonosság, a magyar öntudat megerősítésén kell dolgoznia, ami érdeke az egész nemzetnek, és ezt jelenti az összetartozás. Én nem gondolom azt, hogy a nemzeti összetartozás napja az ünnepnap, viszont azt az üzenetet hordoznia kell, hogy igenis összetartozunk, egy nemzet vagyunk, és csak közösen, csak együttműködve tudunk tovább fejlődni, jókat, szépeket és nemeseket alkotni a világban.

Én történészként tudok gondolkodni leginkább, és mint történész, mindig nagy időtávlatokban. Számomra azt üzeni ez a nap, hogy egyrészt semmi nem tart örökké, másrészt pedig, hogy mindig ki kell használnunk a történelem, a sors, vagy az idő adta kereteket arra, hogy hogyan tudunk egy próbán túllépni, és hogy tudjuk kitölteni azt a teret, ami éppen rendelkezésünkre áll. A Trianon utáni Magyarország talpon tudott maradni. A lényeg, hogy ez a talpon maradás kulturálisan is és ha lehet, akkor gazdaságilag is megtörténjen