A magyar alkotmányosságot a szokásjog egészen a vérszerződésig vezeti vissza, míg az első írott alkotmány az Aranybulla, a II. András magyar király által az 1222-es székesfehérvári országgyűlésen kiadott, függőpecséttel ellátott királyi okirat, amely a magyar nemesség addig is létező jogait először rögzítette írásos formában.

Az első országgyűlést a magyar nemzet kialakításában résztvevő nemzettségfők a 9. században tartották Ópusztaszeren. A vérszerződés pedig egy szokásjogi alkotmányozó szerződés.
Az ezt követő rendi országgyűlés kialakulása és szerves fejlődése miatt van jelentősége annak, hogy Magyarországon működik Európa egyik legrégebbi parlamentje.
Az első, már nem csak törvénytartó, hanem törvényhozó országgyűlést III. András hívta össze 1290-ben, míg Angliában 1265-ben, Franciaországban pedig csak 1302-ben került sor az első parlament összehívására.
Azonban a magyar országgyűlés kialakulása nem előzmény nélküli, hiszen már a 9. században megtartott ópusztaszeri nemzetgyűlés is az volt, majd Szent István óta évente működtek a székesfehérvári törvénylátó napok, ahol minden alattvaló a király elé terjeszthette sérelmeit és kívánságait.

Ezek megtartására az 1222-ben kiadott írott alkotmány, az Aranybulla 1. pontjában már kötelezték is a királyt: „Hogy minden évben, a szent király ünnepét Fehérvárott üli meg, ha csak nagyon fontos dolog, vagy betegség meg nem akadályozza. Ha nem lehetne jelen, a nádorispán okvetlenül ott lesz, hogy az ő képében minden ember dolgát meghallgassa, s a nemesek is, amelyik akarja, szabadon odagyűlhessenek.”
Az 1298-as országgyűlésen pedig már egyértelműen meghatározták, hogy III. András nem törvénykező, hanem törvényhozó gyűlést hirdetett meg, és a részt vevő előkelők nemcsak alázatos kérelmezőként, hanem a törvényhozó hatalom részeseiként jelentek meg.

Kezdetben a nemeseknek személyesen meg kellett jelenniük az országgyűléseken. A kis- és középnemesség csak tömeges részvételével tudott nyomást gyakorolni a jóval kisebb létszámú főurakra, de az ilyen tömeges csődület nem volt alkalmas az egyöntetű és rendszeres munkára. Ezért áttértek a követek általi képviseleti rendszerre. A követküldés szokásával együtt alakult ki a követutasítás (instructiones) intézménye is.
A nemesi vármegyék követeiket szigorú utasításokkal látták el, a XVIII. századtól már általános elvvé vált az a gyakorlat, hogy a királyi meghívólevél (litterae regales) által meghatározott törvényjavaslatokra válaszként, a vármegyék a követutasításokba foglalták sérelmeiket és kívánságaikat (gravamina et postulata).

Az 1608. évi k. u. I. tc. szabályozta az Alsó- és Felsőtábla szervezetét, ezzel stabilizálódott a szokásjogi úton már korábban kialakult kétkamarás országgyűlési rend.

A Felsőtáblán a nádor elnökölt, míg tagjai voltak az egyházi főrendek, az ország zászlósurai, a koronaőrök, az örökös főispánok, a főispánok, a személyes megjelenésre jogosult főrendek, valamint Horvátország követe.

Az Alsótábla elnöke: a személynök, tagjai pedig: a Királyi Tábla bírái (az alsótáblai horvát követek mindig köztük szerepeltek), az egyházi testületek követei, a vármegyék követei, a távol lévő főrendek követei, a szabad királyi városok követei és a kiváltságos kerületek követei voltak. A kétkamarás rendszer kialakítása rendkívüli stabilitást adott a Magyar Országgyűlésnek.

A XVIII. század második felében a gazdasági és társadalmi viszonyok már annyira bonyolulttá váltak, amely már minőségi változást követelt meg a jogi szabályozás előreláthatósága, kiszámíthatósága és áttekinthetősége vonatkozásában. Új jogalkotási technika vált szükségessé, a kodifikáció, amely az egy jogágba tartozó összes jogszabályt tartalmazta.

A természetjogi iskola fogadtatta el azt az elvet, hogy a jognak ki kell terjednie a kormány, a kormányzottak, valamint a közigazgatás és az egyes emberek közötti viszonyok szabályozására, amely szerint a nép és az uralkodó, mint egyenlő jogú felek állnak egymással szemben.

A magyar történeti alkotmány egyes részeit: a vérszerződést, az Aranybulla ellenállási záradékát, az erdélyi fejedelmek békéit, a Pragmatica Sanctiót és a Szent korona-tant is ekkor modernizálták.

A magyar jogászok is ismerték az angol és a magyar, vagyis Európában a két legősibb történeti alkotmány formai hasonlóságát. Aranka György az „Anglus és a magyar igazgatásnak egyben-vetése” cím alatt megjelent művében erősen hangsúlyozta a magyar állam függetlenségét.

A reformkorban már országgyűlési bizottságokat állítottak fel, amelyek a legmodernebb törvényjavaslatokat készítették elő. Így születtek meg az 1839–40-es országgyűlés által elfogadott kereskedelmi törvények, és az 1843-as büntetőjogi reformjavaslat is, Deák Ferenc vezetésével.

Az 1848-as forradalom tette lehetővé, hogy a rendi képviseleti monarchiát alkotmányos, népképviseleti monarchiává alakítsák át, ahol az országgyűlés már nem a kiváltságos osztályok, hanem az egész nemzet képviseletében jár el. Ez is újdonság volt a korabeli Európában.

Nem teljesen új, kartális alkotmányt készítettek, hanem a jogfolytonosságot megőrizve a korábbi alkotmányt módosították. A Szent Korona joghatósága alá vonták a nem nemeseknek minősülő állampolgárokat is.

Olyan korszakalkotó törvények születtek, amelyek az alkotmányosság követelményeit teljesítették: garantálták a magántulajdon szentségét (1848. évi III. tc. 32. §), a népképviseleti választójog és az országgyűlés szabályozásával megvalósították a népszuverenitás és a népképviselet elvét (IV. tc. és V. tc.), míg a hatalmi ágak elválasztása, a független, országgyűlésnek felelős kormány felállítása az 1848. évi III. tc.-kel történt meg. A törvény előtti egyenlőséget a VIII–XIII. tc. révén biztosították. Az emberi jogok közül az egyesülési és gyülekezési jogra úgy tekintettek, mint amelyeket már szokásjogi úton megvalósítottak a korábbi évszázadokban, és a sajtó-, a vallás- és a tanszabadságot szabályozták (XVIII–XX. tc.) Ez a magyar alkotmányos jogállamiság egész Európa számára követendő például szolgált.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/
Borítókép: https://csodalatosmagyarorszag.hu/