Thury György (1519 körül – Orosztony, 1571. április 2.) Hont vármegyéből, Középtúrról származó nemesi család sarja, ősei már az Árpád-korban jeles vitézek voltak. Nagyapja, Thury Miklós Hunyadi Mátyás seregében szolgált, és apja, Gábor is kitűnő vitéz volt. Az 1540-es években „huszárfőlegény” lett a sági várban. Részt vett az 1552. augusztus 10-11-ei palásti csatában, ahol jelentős része volt az olasz csapatok megmentésében.

1556-ban a lévai vár kapitányává nevezték ki, 1558-ban Bars vármegye főispánja, majd a várpalotai vár kapitánya lett. Neve itt vált rettegetté a törökök körében. Kiváló bajvívó volt, sorra hívta ki a törökök legjobbjait. A pénztelenségen állandó portyákkal próbált segíteni, így akadályozta meg azt, hogy katonái a zsoldhátralék miatt elszökjenek tőle. 1563-ban jelen volt I. Miksa királlyá koronázásán, és az ünnepségeken vívott lovagi párbajoknak ő volt a hőse. Az állandósuló pénzhiány miatt végül 1565-ben beadta lemondását, ám az uralkodó még egy ideig maradásra bírta. 1566 júniusában 500 katonájával mindaddig tartotta Palota várát Arszlán budai pasa 7-8000 fős seregével szemben, míg a felmentő sereg, Salm gróf győri várkapitány vezetésével meg nem érkezett. Salm gróf Thury segítségével visszafoglalta Veszprémet és Tatát.

Thury bajvívóként és sikeres portyáival egyaránt kivívta az elismerést. A várkapitányi feladatok nehézségei – ellátmány és zsold elmaradása, az erősség falainak elhanyagolt állapota – komoly fejtörést okoztak neki, számos alkalommal benyújtotta lemondását I. Miksának, Bécs azonban ezt nem fogadta el.

Thury György egész életében szívén viselte a kardja alatt szolgáló katonaság sorsát, így az ellátási gondokat orvosolandó, egyre-másra vezette portyáit a hódoltság területére, és számtalan párbajt vívott: a források szerint volt olyan török bajvívó, aki csak azért érkezett hazánkba, hogy összemérhesse vele kardját. Az összecsapások híre és a törökök panaszos levelei persze Bécsbe is eljutottak, és a haditanács megtiltotta Thurynak a viadalokat.

Thury György lemondott Palota éléről öccse, Márton javára, azonban nem sokáig maradt megbízás nélkül, ugyanis 1567-ben I. Miksa rábízta a stratégiai fontosságú kanizsai vár parancsnokságát. A kapitányi címmel járó gondok azonban itt is utolérték, így kénytelen volt újra a saját eszközeivel megoldani az őrség ellátását. Noha II. Szelim és I. Miksa időközben megkötötték a drinápolyi békeszerződést, a végeken ez az egyezmény aligha hozott nyugalmat. Ennek ellenére Thury –, aki addigra már az ország első számú bajvívójaként kiérdemelte Európában a “magyar Cid", míg a törökök részéről a “Dunántúl oroszlánja" nevet – eredményesen védelmezte a kanizsai határszakaszt. Kortársai szerint addigra több mint hatszáz győztes párviadalt vívott életre-halálra, vagyis csak egy vitéz maradt életben a viadal után.

A legendás vitéz nem párviadalban veszítette életét, hanem a törökök csapdát állítottak neki. Maroknyi kíséretével a tízszeres túlerővel szemben is utolsó leheletéig küzdött.

„Hirtelen aztán (Oroszton falu mellett) szemben találja magát a törökök deréklesével. Az erdőből minden oldalról tódul kifelé a török. Kétségbeesett küzdelem fejlődik ki. Thúry György és vitézei erősen tartják magukat, s nagy pusztítást visznek végbe az ellenség sorai közt. Már-már sikerül nékik visszanyomniok a támadókat, mikor Malkucs hatszáz pihent lovassal a hátrálók segítségére jön. A túlnyomó erő visszanyomja a mieinket a sáros völgybe, hol a lovak szárig, sőt hasig süppedtek a posványos iszapba. Thúry György lovát elvesztvén, a mocsárba esett. Páncélban lévén, csak nagy nehezen gázolt ki a sárból. Vida nevű apródja, látván ura veszedelmét, a már elesett Vitéz György deák lovát viszi hozzá, és segíti felülni. Thúry György féllába már a kengyelben volt, mikor a törökök körülfogták, s szép szóval megadásra szólítják. A felszólításra Thúry a pallosával közéjük vágván, így kiáltott:

Ebek, engöm pórázon nem hordoztok, egyik helyről másikra nem hurcoltok."

A törökök mindenáron élve akarták elfogni, többször is megadásra szólították fel, mire ő levette és elhajította sisakját, jelezve: elevenen nem kerül a kezeik közé. Kardjával még egy ideig osztotta a csapásokat, de a túlerő körbefogta, majd egy fejére mért hatalmas szablyaütéstől végleg a földön maradt.

Thury György fejét az oszmánok Konstantinápolyba vitték, ahol különleges tiszteletadással temették el, testét pedig Zrínyi György helyeztette végső nyugalomra Kanizsán.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/

Borítókép: https://honvedelem.hu/