Az advent szó maga a latin adventus Domini, vagyis az Úr eljövetele kifejezésből származik, jelentése tehát tulajdonképpen eljövetel, egy ígéret, mely az egyre fokozódó várakozás végén beteljesül Jézus megszületésével és az ebből következő megváltástörténettel. A karácsonyt megelőző időszakot azonban nemcsak adventként emlegették, de egykor kisböjtnek is nevezték, korántsem volt ugyanis mindegy, hogy a hitben élő ember miként készült fel az ünnepre, és mivel töltötte az azt megelőző, testi és lelki felkészülést egyaránt igénylő, megszentelt heteket.

Mi volt tilos az adventi időszakban?

Ahhoz ugyanis, hogy a világosság az emberek szívében is megszülethessen, illetve készek legyenek annak fogadására, elcsendesedés és számvetés szükséges. Ezt szolgálta advent idején a böjt is, melyet a húsvéti nagyböjthöz képest kisböjtnek – és adventböjtnek – is nevezett egykor a hagyomány, sőt, az ortodox kereszténységben ugyanúgy a negyven napig tartó böjt a jellemző. Ebben az időszakban tilos volt zajos mulatságokat, lakodalmakat és ünnepélyes házasságkötéseket szervezni és tartani – utóbbiakra ez egészen vízkeresztig érvényes volt –, bár az 1661. évi nagyszombati zsinat élt némi kivétellel, és a házasságkötéseket püspöki engedélytől tette függővé. A böjtölés hagyománya egészen a 20. század közepéig elevenen élt, majd fokozatosan eltűnt, és bár jelenleg nincs böjti előírás adventre vonatkozóan a katolikus egyházban, ilyenkor különösen ajánlott a bűnbocsánat szentségéhez járulás, vagyis a gyónás, az ima, az elmélkedés és általános értelemben is a visszafogottság.

Mit jelentett az adventi böjt?

A nap során épp ezért böjtöltek, melynek az éjféli mise harangjai vetettek csak véget. Voltak, akik egész nap nem, vagy csak főtt ételt nem ettek, és a miséről hazatérve ültek asztalhoz. Mások hagyományos tésztaételt és levest fogyasztottak vacsorára, olyan rituális csemegékkel kiegészítve, mint a mák, a dió, a fokhagyma és az alma. A dióhoz és az almához is kapcsolódtak különleges szertartások, de a karácsonyi asztal maga is nagy becsben volt tartva, az abroszt és a megmaradt morzsákat is különféle, népi babonás szertartásokhoz használták fel, mellyel céljuk a következő évre vonatkozó bőség, termékenység, a jó termés és az egészség biztosítása, valamint az ártó erők elűzése volt. Még a család halottaira is gondoltak az étkezés kapcsán, az asztalon hagyott ételek mellett a szoba négy sarkába dobott ételekkel, dióval, lencsével is, melyet az „angyaloknak” szántak. Karácsony napján, december 25-én pedig már hagyományos téli ünnepi ételeket is fogyaszthattak, többek közt húslevest, valamint disznóhúst káposztával.

Ma is élő hagyományok

Bár sok hagyományt már csupán csak a néprajzzal foglalkozó leírások és kiadványok lapjai őriznek, vannak olyanok is, melyek máig élnek, legyen szó a betlehemezésről, a Luca-búzáról, az adventi koszorúról és kalendáriumról, emellett egyre többen elevenítik fel szívesen az olyan kedves szokásokat is, mint például a Szent Család-járás, melynek során egy közösség tagjai mindennap más család házához látogatnak el. Az adventi időszak egyik legszebb és legrégibb vallási hagyománya is él mind a mai napig, rendszeresek ugyanis ilyenkor az angyalmisének és roráténak is nevezett hajnali misék, melyek tulajdonképpen ugyanarról szólnak, mint amiről lelki értelemben a várakozás hetei is: a közösség tagjai a sötétben, gyakran egyedül, de legalábbis egymástól különválva indulnak útnak, majd a szertartás során együtt lesznek tanúi a hajnal és a fény megszületésének.

Az adventi kalendárium eredete

A 19. században német protestáns családok krétacsíkok felrajzolásával vagy gyertyák gyújtásával számolták a karácsonyig hátralevő napokat.  Ünnepi várakozást jelképező képes naptárat legelőször Elise Averdieck német írónő 1851-es gyerekkönyve írt le: „Minden este egy új kép kerül a tapétára, és a gyerekek tudják, hogy amikor mind a huszonnégy kép ott lóg a tapétán, akkor itt a karácsony”.

Az 1900-as évek elején többféle nyomtatott naptár is megjelent, de a maihoz hasonló adventi kalendárium feltalálójaként Gerhard Langot szokták említeni, aki 1903-ban készítette el és 1908-tól kezdte kiadni a Richard Ernst Kepler által illusztrált naptárt. Ez egy táblából állt, amelyre huszonnégy kis, kivágott képet lehetett felragasztani, minden nap egyet (ezt akkoriban még „müncheni karácsonyi naptárnak” nevezték). Az ajtós kalendárium az 1920-as években jelent meg, szintén Lang jóvoltából, és az elkövetkező években más kiadók is nyomtattak ilyeneket. A második világháború előestéjén azonban a papírhiány és az ideológiai korlátozások miatt Lang felhagyott a naptárak gyártásával. A háború után ismét megjelentek és az adventi naptárak, a tömeggyártással és az 1950-es évek gazdasági fellendülésével pedig megfizethetővé váltak, és hamarosan Németországon kívül is elterjedtek. Ekkor jelent meg a ma is népszerű ajtós-rekeszes, meglepetéseket (csokoládé, játék) tartalmazó változat; maga a kalendárium pedig szekularizálódott, nagyrészt elveszítve vallásos jelentését és motívumait.

Források: femina.hu, wikipedia

Képek forrása: istockphoto