Hét éve költözött városunkba Mariann, aki először Ausztriában mezőgazdasági területen dolgozott. Két évig bírta, bár a kemény munka nem áll tőle távol. Ekkor került az egyik soproni magánotthon konyhájára. Az idősekkel egyre közelebbi kapcsolatba került, ezért úgy döntött, jelentkezik ápolónak. Mivel a felettesei is látták, hogy több van benne, mint egy egyszerű konyhalányban, azonnal fel is vették. Két évvel ezelőtt beiratkozott egy szakápolói tanfolyamra, ahol idén végez. Hamarosan a testvére is követte példáját, és most már mindketten ugyanott dolgoznak és ugyanazt a tanfolyamot fejezik be.

-Az ápolás jelent nekem mindent. Ez az a terület, amiben önmagamra találtam – meséli a vidám fiatal ápolónő. – A hivatásomként élem meg. Bármilyen feladat van, mindig lehet rám számítani, akár a szabadnapomon is bemegyek dolgozni. Nem magam, nem a főnököm, hanem a lakók miatt.

Mariann a Soproni Gyógyközpontban töltötte gyakorlatát – többek között a sürgősségi osztályon. Itt szembesült azzal, amit laikusként még értetlenül fogadott: miért is várakozik valaki adott esetben órákon keresztül egy egyszerű hasfájással vagy ujjtöréssel. -Elképesztően súlyos esetekkel találkoztam – folytatja Mariann. – Saját szememmel néztem végig, ahogy egy 31 éves fiú életéért reggel 8-tól délután 1-ig küzdöttek az orvosok, és nem tudták megmenteni.

Mariann a koronavíruson is átesett

-Amikor még csak Kínában terjedt a vírus, tüdőgyulladást kaptam – folytatja a nővér. – Öt napon keresztül nem tudtam magamról, fájt a hátam, köhögtem, 40 fokos lázam volt. Akkor éreztem át az ápoltjaim helyzetét: a kiszolgáltatottságnál rosszabb nincsen. Szörnyű volt átélni, hogy az életem más kezében van, azon múlik, hogy valaki ad-e nekem enni-inni. A szeretet, az érzelmi támogatás rengeteget segített, ahogy bárkinek, aki ilyen helyzetben van.

Az ápolónő azóta félt a betegségtől, de nem úszta meg a Covid-19-et: néhány héttel ezelőtt folyamatos szédüléssel és magas pulzusszámmal kezdődött. 1-2 nappal később már berekedt, belázasodott, állandó légszomja volt. A két hétig tartó küzdelemben az volt a legrosszabb, hogy nem érezte az ízeket és a szagokat.

-Hazajöttem, és nem éreztem az otthonom illatát. Ezt csak az tudja elképzelni, aki átélte – fejezi be az ápolónő. – Három hét már eltelt azóta, a tesztem is negatív, de még mindig rám-rám tör a légszomj, időnként elkap a fáradtság, ilyenkor ülve el tudnék aludni. Az édes ízt már intenzíven érzem, a többit kevésbé. A testvéremmel együtt vészeltük át a betegséget, ő hasonló tapasztalatokról tudna beszámolni.

Borítókép forrása: pixabay