Fotókiállítás: Rombai Péter hétköznapi csodái

Örömmel adunk hírt olyan kiállításokról is, melyek nem a már megszokott és jól bevált tárlatoknak helyet adó közegekben kerülnek a közönség elé, hanem olyan helyeken bukkanak fel, ahol a hétköznapokban is a látótérbe kerülhetnek, mintegy váratlanul kizökkentve minket a rohanó világból.

„Az emberre néha azon az úton várnak a legnagyobb csodák, amelyre nem önszántából lép.” – ezzel az idézettel nyílt Rombai Péter első fotókiállítása, melyet 2016. november 12-én, a Museum Cafe Restart megnyitóján láthatott először a közönség és ami 2016. december 14-ig színesíti az üvegfalakat, a Tűztorony tövében.  

A megnyitó után alkalom nyílt a fotóssal egy rövid interjú készítésére, mely során többet megtudtunk a képek születésének hátteréről.

- Művészetére mi a leginkább jellemző?

„Nem tartom magam művésznek, nem is gondoltam rá, hogy ezek a képek valaha is közszemlére kerülnek. Az, hogy mit hogyan fotózok, függ az éppen aktuális hangulatomtól, a valóságot ennek szűrőjén keresztül látom. Így születnek a színes-napfényes, vagy máskor a komorabb-sötét hangulatú képek. Felesleges több száz kilómétert utazni és több százezret kidobni azért, hogy csodákat lássunk, mert a csodákért nem kell messzire menni, elég csak végigjárni a Várkerületen, vagy végigsétálni a Belvárost és bekukkantani kapualjakba, a csak napközben nyitva álló apró átjárókba. Ezáltal teljesen más arcát ismerhetjük meg a városunknak, ráadásul, ha még szűrőn keresztül is látjuk, akkor vesszük észre, hogy az igazi csodák körülöttünk vannak. A kiállítást gondolatébresztőnek szánom, mert mindenkiben ott van a képesség: kilépni a komfortzónájából, nyitott szemmel járni, túllendülni a hétköznapi problémákon és rácsodálkozni az élet szépségeire.”

- Van néhány Csernobilban készült kép is kiállítva, mesélne ezeknek a keletkezési körülményeiről?

„Két éve volt egy beteg ötletem, közhelyesen fogalmazva álmom: menjünk motorral Csernobilba. Az ötletemet szinte mindenki kinevette, és mosolyogva legyintettek – viszonylag érthető okok miatt, hiszen normális ember nem vágna neki egy ilyen útnak motorral. Az első tervek szerint öten indultunk volna neki, de közbe szóltak a Majdan-téri események, illetve a krími annektálás. A többiek azt, javasolták, hogy halasszuk el egy évvel, de ebben nem voltam partner: vagy most, vagy soha. A létszámkérdést véglegesen a kelet-ukrajnai helyzet pecsételte meg, így egyedül maradtam az ötletemmel és a frissen elkészült útlevelemmel. Végül egy akkor még ismeretlen szegedi motoros srác jelezte csatlakozási szándékát, aki a hírek ellenére is volt elég őrült ahhoz, hogy velem tartson. Ahogy közeledett az indulás napja, egyre biztosabb voltam benne, hogy ezt nem fogjuk élve megúszni. Aztán eljött a nap, ültem a garázsban a feldobozolt motoron, és életem legnehezebb mozdulata volt megnyomni az önindító gombját. Budapestig kerestem a kifogásokat, hogy miért forduljak vissza, végül addig agyaltam, amíg elhagytam a várost és nem volt már visszaút. Leendő útitársammal, Zolival az ukrán határnál, Barabáson találkoztam először, majd a határátlépés után kezdetét vette az igazi kaland. Az út tanulsága számomra, hogy az ember merjen nagyot álmodni, még ha őrültség is, mert mindenkiben ott van a képesség, hogy valóra váltsa az álmait, függetlenül mások véleményétől. Higgyünk magunkban, mert egy életünk van, és ne féljünk megnyomni Azt a gombot, hanem töltsük meg mindennapjainkat valódi tartalommal. Úgy gondolom, hogy az út örök tanulsággal szolgált az életem hátralevő részére. Ennek a tanulságnak állít emléket az a három kép, amely Csernobilról szól.”

Legnépszerűbb cikkek