A kéményseprő iparral kapcsolatos legkorábbi említés városunk múltjában 1594-ből ismert. Eszerint a városi kéményseprő panaszt emelt a tanácsnál, hogy olasz füstfaragók dolgoznak Sopronban, annak ellenére, hogy ő polgár, tehát adófizető - amazok pedig nem. A tanács erre azt válaszolta, a számvevő azt veszi fel, aki neki legjobban megfelel. 1610-ben Vida (Veit) kéményseprő kérte a tanácstól, vegyék fel polgárnak; ígérte, hogy becsületes, szorgalmas lesz. A tanács polgárnak ugyan nem vette fel, de hozzájárult, hogy a városban tevékenykedjen. Cserében a városházát ingyen kellett ellátnia, viszont nem kellett taksát, azaz adót fizetnie, de nem is hagyhatta el Sopront egy napnál hosszabb időre.

Az 1680-ban, a nagy tűzvészt követően kiadott soproni tűzrendészeti szabályzat (Feuerordnung) a mestereknek nehéz szerepet juttatott: ha „felütötte fejét a vörös kakas”, azaz tűz támadt, nekik kellett a tűzfészket megközelíteni. A 17. század második feléből két nevet ismerünk. Messnert, akinek halála után felesége, Margit vette át az ipart. A végrendelete alapján lakását gazdagon díszítette: a Szentlélek templomra két képet hagyott, de ennél több is volt még a birtokában. Feder mester 1681-ben kezdte működését és rövidesen egy Lang János nevű mestert is beiktattak: a várost ugyanis ettől kezdve két kéményseprő kerületre osztották.

1748-ban a nyugati országrész mestereit Győrött újonnan alkotott céh egyesítette. Sopron azonban erősebb kapcsolatot tartott fenn Pozsonnyal és 1767-től fogva az itteni céhébe iratkoztak a helybeli kéményseprők is. Ők a közlekedés miatt szívesebben tartoztak Pozsonyhoz, ahová postajárat volt, mint Győrhöz, ahová csak rossz kocsiúton juthattak el.

A 18. század vége felé két olasz származású mester működött Sopronban: Riva Domonkos és Nessy Péter. Szembeötlő, hogy ez a foglalkozást többnyire itáliai mesterek tartották kézben; de így volt ez Kismartonban, Kőszegen, sőt Pozsonyban is.

Ez idő tájt karácsony első napján a kéményseprők feladata volt a városi épületek kéményeinek és tűzhelyeinek gondos átvizsgálása tűzbiztonság szempontjából. A mesterek tudatában voltak fontosságuknak és e feladatuknak különös ünnepélyességgel tettek eleget. Ekkoriban a mesterek már többnyire háztulajdonosok voltak és a művészeti ábrázolásokon is megjelentek: egy jókezű asztalos rokokóasztalkán intarziában ábrázolt egy kéményseprőt, amint a Szt. Mihály templom közelében ballag, hátán létrával, kezében puska, oldalán kutya. Az asztalka ma a Stornó-gyűjteményben látható. A ház egykori tulajdonosa, id. Stornó Ferenc későbbi neves restaurátor, műgyűjtő maga is kéményseprő inasként érkezett városunkba, s a család férfi leszármazottai mind kitanulták ezt a mesterséget is.

1803-ban alakították ki a város 3. kéményseprő kerületét, mely a Várkerületet és a mai Színház utcát foglalta magában.

Az ipar legtöbbször örökösödés útján szállt apáról fiúra, esetleg vőre, vagy az özvegy új férjére. 1813-ból ismeret a városi árszabás: konyhakémény tisztításáért egy forint volt az évi bér. Az 1828-ban végzett regionális összeírás szerint 3-3 mester és segéd látta el Sopront. 1866-ban megalakult a Soproni Torna és Tűzoltó Egyesület, a tűzoltásnál való jelentős feladat ettől kezdve a tűzoltóké lett.

1852-ben kialakult a 4. kerület is. Az 5. kéményseprő kerületet a két Lőver alkotta 1894-től, ezt Tschik Lőrinc kapta meg. A céhek ideje ekkorra már leáldozott, helyettük az Országos Kéményseprő Egyesület alakult meg. A szakma kitanulása három évet igényelt. A vándorlás még ekkoriban is dívott. Tschik 1903 körül a német Glückstadt-ban végzett a kéményseprő szakiskolában, mint első magyar hallgató. Érdekesség, hogy sok más hasznos dolog mellett rajzot is tanult.

A kéményseprők papucsot hordtak és ehhez ragaszkodtak a legdermesztőbb hidegben is. Ezt a lábbelit ugyanis könnyen lerúghatták magukról a kémény megmászása előtt. A régi hagyományokhoz tartozott, hogy május 4-én, védőszentjük, Flórián névünnepén reggel 9 órakor misére gyülekeztek a soproni Szt. Mihály templomban. Ilyenkor a vidéki mesterek is csatlakoztak hozzájuk. A misét hagyományosan a városplébános mondta. Délben közös ebédet fogyasztottak el a Gambrinusban, megtárgyalták közös ügyeiket, majd a délutánt tekejátékkal és egyéb szórakozással töltötték el. A jóravaló segédeket és inasokat ekkor jutalomban részesítették.

Ilyen hagyomány volt az is, hogy a legények újévi köszöntőt, nyomtatott és képes verset vittek házról házra. Mivel általános hiedelem volt, hogy a füstfaragó megjelenése jót jelent, az ilyen, naptárral is ellátott köszöntőt szerencsehozó naptárnak nevezték; az értük kapott baksist ruhapénznek használták fel. A naptár kb. 20×30 cm méretű, színes nyomat volt egy vagy két kéményseprő ábrázolásával, akik a háztetőn életveszélyes körülmények között tisztítják a kéményt, vagy tűzvész lángjait fojtják el. A Soproni Múzeum birtokában két korai naptár is van: az egyiket Hartner mester legényei osztogatták a 19. század elején. Két oszlopban helyezkedik el egy magyar és egy német vers, a magyar így hangzik:

„Új esztendei köszöntés.

E beállott drága szép új esztendőre

Szerencsét és áldást kívánunk előre

A mi igaz szívű JÓAKARÓINKnak!

Minden házbirtokos kedves urainknak.

Az ég védelmezze e város házait

Ennek minden sorsú rendű lakosait

Kár, veszély, tűz, romlás és más

Csapásoktól, Árvíztől, égi tűz s földindulásoktól.

E díszes városunk minden lakosai

Kisebb, nagyobb, szegény, gazdag polgárjai

Az egész esztendő által egészségben

S teljes életekben legyenek épségben.

Ne hallasson sírás, kiáltás, jajgatás,

Ennek utczáiban, semmi nyomorgatás,

Szeretet, békesség, öröm jövén elé

Egymást csókolgassák ebben mindenfelé.

Ezt kívánják azok a kormos emberek

Kik kívül feketék, de belül fehérek

Torony magasságú kémények seprői

A tűz kigyulladás hív megelőzni.

A lapért cserébe adományokat kértek a "kéménybarnának". A szokás eredete nem tisztázott, de az adománykérés a 19. században számos más városi mesterséget művelők között is elterjedt: gyakorolták a lámpagyújtók, lapkihordók, levélkihordók, vízhordók, lakatosok is. A képeslap rohamos terjedésével a köszöntőlapok eltűnnek, de a kéményseprő motívuma, mint szerencsehozó szimbólum átkerült a képeslapokra. A 20. században is tovább folytatódott a kéményseprős nyomtatványok kiadása: az 1920-as évektől országszerte színes naptárak jelentek meg, amelyeken a megyei, a járási vagy a Kéményseprő Vállalat kéményseprői kívánnak Boldog Új Évet, az adott korszakra jellemző képek és stílusjegyek felhasználásával. Ez a jelenség még az 1950-es években is megfigyelhető volt: a kéményseprők házról házra jártak, és kártyanaptárakat osztogattak újévi jókívánságokkal.

Források:

Szita Szabolcs: A soproni kéményseprő ipar múltjából. In: Soproni Szemle 22. évf. 4. szám 1968.

http://archiv.magyarmuzeumok.hu/targy/27_hogy_kerul_a_kemenysepro_az_ujevi_lapokra

Borítókép forrása: mnl.gov.hu