Az 1848-49-es szabadságharc leverése után nem volt gyűlöltebb személy Magyarországon Julius Jacob von Haynaunál. Indokolatlan és túlzó volt a terror, amit az ország katonai kormányzójaként bevezetett, a szabad Európa közvéleménye is mélyen megvetette érte.
Haynau önfejűségéről és kegyetlenségéről vált híressé: az Itáliai Bresciában betegágyukon gyilkoltatta meg a sebesült forradalmárokat, asszonyokat korbácsoltatott meg nyilvánosan. Joggal érdemelte ki a bresciai hiéna melléknevet.

1849 májusának végén vette át a magyarországi seregek főparancsnokságát, és rögtön új, tudatosan megalázó és kegyetlen módszereket vezetett be. Visszaállította és alkalmazta is a magyar oldalon harcoló császári tisztekkel szemben az akasztást, de nem kímélte a civileket sem, papokat, lelkészeket, elöljárókat küldött a halálba a legkisebb vétségért is.
A fegyverletétel után mindent megtett, hogy a szabadságvágyat kiirtsa a magyarokból. Százakat végeztetett ki, ezreket ítéltetett a lassú sorvadással, halállal felérő várfogságra. 

Szadizmusa idővel a császár számára is kellemetlenné vált, így 1850. július 8-án leváltotta az addig teljhatalommal bíró katonát. A 64 éves Haynau számára ez azt jelentette, hogy visszavonult a jutalompénzén vásárolt magyarországi birtokára. És utazgatott. Bécsben díszpolgári címmel tüntették ki, Berlinben ünnepelték. Brüsszelben viszont majdnem pórul járt, a haragos tömeg nők megkorbácsolását vetette a szemére, Párizsban pedig csak a hatóságok teljes készültségének köszönhetően kerülte el a verést.

Nem úgy Londonban, 1852-ben. Egy sörgyári látogatás során a munkások felismerték, és “Ezt Aradért kapod!” felkiáltással nekiestek. A vasárnapi Újság 1903-ban írta meg igen részletesen “Haynau londoni kalandját”: „Legelőször egy zsupp szalmát, vagy egy kötés szénát ejtettek reá a padlásról s a munkástömeg erre nagy lármával megrohanta, megdobálták árpával, mindenféle szeméttel, lim-lommal és kezdték páholni söprűkkel, stb. Mindenfelől ordította a tömeg, hogy «Down with the Austrian butcher!» (Le az osztrák mészárossal) Haynau és társai erre keresztültörtek a haragos embertömegen s kiszaladtak a gyárból, de ismét vesztökre, mert odakünn már mintegy 500 főnyire becsült tömeg várt reá, többnyire munkások, kőszénhordók (coal-heavers), utczai gyerkőczök és még asszonyok is, kik szitkolódva káromkodva ütötték-verték, letépték kabátját a hátáról és hosszú sárga bajuszánál fogva hurczolták még végig a Bankside nevű úton, mely a Themse partján húzódik végig. A tábornok esze-veszetten futott, míg végre eljutott egy korcsmához, a George public house-hoz, melynek nyitott ajtaján át bemenekült a házba, a korcsmárosné, Mrs. Benfield, nagy ámulatára és itt elrejtőzött egy ágy alatt. […] Meg is ölték volna talán, ha a megrémült korcsmárosné nem küldött volna gyorsfutárt a rendőrségért.”

A legenda szerint Haynaut élve temették el. Köztudott volt, hogy a táborszernagy egy korábbi fejsérülése miatt néha elvesztette az eszméletét. Ez történt 1853. március 14-én is, amikor előkelő barátaival épp az észak-itáliai forradalom leverését ünnepelte. A rosszullétet agyvérzésnek értékelték, Haynaut hamar már a boncasztalra is fektették, amikor az orvosok eltávolították a koponya felső részét, elborzadva látták, hogy agyveleje még lüktet. Egyikük elájult, a másik kést vágott a bresciai hiéna agyába, hogy “kegyesen” segítse át a másvilágra.
Egy másik változat szerint a tetszhalott Haynaut élve temették el, és amikor lánya kérésére négy nappal később exhumálták, hason fekve találták, körmeire vér száradt – kétségbeesetten próbált menekülni a föld alól.
Bárhogy is történt, mindkét változatra illik a mondás: Isten nem bottal ver, hanem sorssal.

Forrás: https://24.hu/

Borítókép: Báró Julius Jacob von Haynau (Kassel, Németország, 1786. október 14. – Bécs, 1853. március 14.)
Forrás: https://alchetron.com/