Régi polgári családból származott, apja gabonakereskedő volt, a Bécsi utca 26. alatt volt a családi otthonuk. Az Evangélikus Elemi Iskolában, majd 1897-ben érettségizett az Evangélikus Líceumban. A 11. közös vadászezredben önkéntesként szolgált egy évet, majd jogi tanulmányait Budapesten, Pozsonyban és Kolozsváron végezte, egyúttal itt szerzett diplomát. 1905 júliusában belépett a városi rendőrséghez mint alkapitány, majd a rendőrség 1921-es államosításáig főkapitányként szolgált. Átszervezte a rendőrséget: átgondoltan felépített, fegyelmezett szervezetet hozott létre. Az 1921. évi soproni népszavazás körül olyan jelentős tevékenységet fejtett ki, hogy ezért nyugdíjazásakor Sopron város közgyűlése két teljes évet számított hozzá szolgálati idejéhez.

1908-ban vette feleségül a soproni polgári családból származó Greilinger Irmát, akivel házassága az utolsó leheletéig példaértékű volt. 1925-ben megvált a rendőrségtől és többféle minőségben dolgozott a városnál - 1937-es nyugdíjazásáig Sopron város főjegyzője és az árvaszék elnöke volt.

A Soproni Városszépítő Egyesület munkájába már 1906-tól kezdve bekapcsolódott, 1914-tól az elnöki tisztet töltötte be. Neki köszönhető, hogy az I. világháború alatt és az azt követő nehéz években az egyesület zavartalanul működhetett. Foglalkozott minden olyan üggyel, ami Sopront előre vitte. Szülővárosa szolgálatába állította tudását, műveltségét, emberszeretetét. Tevékenyen vett részt a Sas tér felújításában, a Koronázódomb emlékművének felállításában. Sopron turizmusát jóformán ő indította el: ötlete nyomán a város minden postán feladott levéllel invitálta a látogatókat. A borítékon lévő városkép alatt ugyanis ez a szöveg állt: „Jöjjön Sopronba, Magyarország legegészségesebb városába!”

1921-ben Thirring Gusztávval közösen elkészítette a Soproni útikalauzt.

Alaposságára, gondos odafigyelésére, mélységes emberségére példa a következő történet: a harmincas évek elején a magyar kormány rendelkezést hozott, amely szerint az ország határain kívül élő nyugdíjasainak nem fizet tovább nyugdíjat. Ez válaszút elé állította őket: vagy visszatérnek Magyarországra, vagy elveszítik nyugdíjukat. Heimler Károly megszerezte a külföldön élő magyar nyugdíjasok névsorát és címét. Mindegyiknek külön, névre szóló levelet küldött, amelyben a város vezetősége nevében meghívta letelepedésre. A gépírónő, hogy munkáját gyorsítsa, a levelek egyforma szövegét átütéssel, több példányban gépelte le, csak a nevet és címet írta külön-külön a szöveg fölé. Ebből persze kitűnt, hogy több azonos szövegű levelet küldenek. Heimler Károly nem engedte, hogy a leveleket így adják fel, mindegyiket újból, egyenként le kellett írni, hogy kellően személyesnek hasson a meghívás. Ő már akkor tisztában volt az egyéni megszólítás hatásával, jelentőségével.

Számtalan formában próbálkozott a turisztikai hírveréssel. Elkészíttette az első soproni városismertető prospektust, kék-fehér-fekete színben, címlapján Sopron ismert jelképeivel: a Tűztorony, a Storno-ház és a Szentháromság-szobor képével. Ettől kezdve a város évente új prospektust nyomatott; a címlaptervre és a belső képekre minden évben nyilvános pályázatot hirdetett. Hivatali szobájának egyik szekrénye tele volt fotókkal. Ha valamelyik fővárosi vagy vidéki folyóirat cikket akart közölni a városról, kapott szép fényképet és esetleg még némi költséghozzájárulást is. Az eredmény őt igazolta: Sopront, az üdülővárost belföldön és külföldön egyaránt kezdték megismerni. Az újonnan épült Lövér szálló és az Erdei szálló szinte állandóan telt házzal működött.

Heimler Károly, mint a Soproni Városszépítő Egyesület elnöke, az 1937. március 5-i választmányi ülésen vetette fel először a Soproni Szemle indításának gondolatát azzal a céllal, hogy ápolja a múltat, illetve bemutassa Sopron régi értékeit. Felöleli a tudományokat és minden szakmára kiterjed, ám kizárólag soproni és Sopron vármegyei dolgozatokat közöl. Külön rovatban tervezte lehozni a Sopront és a megyét tárgyaló könyvismertetéseket, eseményeket, megemlékezéseket; statisztikai adatokat, bibliográfiát. Ezekkel akarta elérni, hogy a lap változatos legyen és olvasmányos azok számára is, akik a komoly tanulmányokért nem lelkesednek. A cikkeket pedig illusztrációkkal tervezte kiegészíteni. Úgy gondolta, hogy külön súlyt kell fordítani a tetszetős, ízléses megjelenésre, amihez a fejlett soproni nyomdaipar készen állt. Az elnökség a lap felelős szerkesztőjévé az egyesület elnökét, Heimler Károlyt választotta, a szerkesztőbizottságba pedig többek között felkérték Becht Rezső írót, dr. Csatkai Endre művészettörténészt, dr. Gombocz Endrét, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatóját, az MTA levelező tagját, nyelvészt; dr. Házi Jenő főlevéltárost.

Az 1937. május 15-én megjelent első füzet (1. és 2. szám együtt) így köszöntötte az olvasót: „bízó szívvel, de egyben a soproni ember hagyományos megfontoltságával indítjuk el ezt a lapot, abban a meggyőződésben, hogy arra szükség van.” A lapba a 18 szerkesztőbizottsági tag közül 12 írt a tanulmányt, és Storno Pál szép tollrajzai díszítették a füzetet. A nyomdaköltséget Heimler Károly maga fedezte. Később a város, a vármegye, és több esetben adakozók is hozzájárultak a költségekhez. A Soproni Szemle egy, a maga nemében páratlan várostörténeti folyóiratot adott az országnak.

Heimler számára a nyugalomba vonulás nem jelentette a közéletből való visszavonulást. Idejét és erejét most még inkább annak az intézménynek szentelte, amely különösen a szívéhez nőtt, a Városszépítő Egyesületnek. Mint az egyesület elnöke részt vett a város utcáinak fásításában, parkosításokban, emléktáblák - Mátyás király, Csányi krónikás, Lehár Ferenc stb. - elhelyezésében. Töretlen következetességgel építette a Tómalom fürdőt, a Hubertusz vadászlakot, létrehozta az Idegenforgalmi Irodát, kilátókat tervezett, és küldte szét majd egész Európába a város prospektusait,

1940-től megindította az újkori városi krónikák kiadását. Így jelent meg a Petz családé (Csatkai Endre szerkesztésében), a Payr családé (Heimler Károly), a Fiedler Krónika (Hamar Gyula) és Zadjeli Slachta Etelka naplója (Csatkai Endre), de tervbe vette Lackner Kristóf humanista társa, Faut Márk krónikájának a kiadását is.

 

Könyveiben összegyűjtötte Sopron értékeit és szépségeit. A „Sopron topográfiája” amellett, hogy a város gazdasági és kulturális értékeinek szinte hiánytalan leltára, úttörő munka is: első a vidéki városoké között. Ma is haszonnal forgatható, noha 1936-ban jelent meg. Soproni Képeskönyve a Magyar Bibliofil Társaság kitüntetését kapta, és népszerű formája, a „Szép Sopron” négynyelvű kiadásában jelent meg – ez is újdonságnak számított vidéki viszonylatban.

1943-ban agyvérzést kapott, félig lebénult. Hosszú betegsége alatt felesége volt gondos, fáradhatatlan ápolója. 1954. szeptember 7-én hunyt el. Vagyonának jelentős részét közcélokra hagyta. 1984. szeptember 29-én adták át tiszteletére a Szakál Ernő tervezte emlékművet. A Heimler pihenő a Lővér körúton, a Printz pihenő szomszédságában emelkedik. 1996-ban utcát neveztek el róla az Ágfalvi úti lakóparkban.

Források:

szivk.hu

Szabó Jenő: Emlékezés Heimler Károlyra In: Soproni Szemle, 1969 (23. évf.) 3. sz. p. 194-202.

Varga Imréné: Heimler Károly szerepe a Soproni Szemle életre hívásában In: Soproni Szemle, 2005 (59. évf.) 4. sz. p. 13-16.

Borítókép forrása: Sopron Média