1835 júniusában Breznóbányán született Herrmann Károly és Hammersbergi Ganzstuck Franciska első fiúgyermekeként. 1847-ben apját –, aki sebészorvos volt és mellette lelkes hobbi-ornitológus – Miskolc mellé, az akkori diósgyőri koronauradalom területére, Alsóhámorba helyezték át. Ezért iskoláit már Miskolcon végezte. Itt gyermekkorában apjától elsajátította a madarak preparálását.

1857-ben besorozták, két éves kiképzés után pedig Dalmáciába vezényelték. Ezen a gyönyörű vidéken lett a tenger szerelmese.

Amikor Brehm Alfréd, Az állatok világa híres könyv szerzője 1879-ben Budapesten járt, sehogy sem akarta elhinni Herman Ottónak, hogy a kékcsőrű kacsa nálunk is költ a Mezőségen. Csak a bemutatott pelyhes fiókák győzték azután meg.

1864-ben Kolozsvárra került, a helyi múzeum konzervátori állását nyerte el. Az ornitológia rejtelmeibe is itt ásta bele magát, első tanulmányát is Erdélyben alkotta a Kabasólyomról.
1873-ban Budapesten a Természettudományi Társulat megbízta Magyarország pókfaunájának leírásával, megírásával. Ez a munka három kötetben jelent meg, magyar és német nyelven, és nagy sikert aratott tudományos körökben.
1875-ben a Magyar Múzeum Állattárának őrsegédje lett, majd 1877-ben megalapította és tíz évig szerkesztette a Természettudományi Füzeteket. Személyében volt tisztelhető a Magyar Ornitológiai Központ alapító igazgatója, a Magyar Néprajzi Társaság alapító tagja, majd később elnöke is.

Hermann 180 cikket és tanulmányt publikált. Könyvet írt a halászatról, a pásztorkodásról, ősfoglalkozásokról.

1876-ban Budapesten Nemzetközi Embertani és Ősrégészeti kongresszust rendeztek, és az addigi magyarországi leletek alapján a nemzetközi szakemberek nem ismerték el, hogy hazánkat már az ősember is lakta.  1891-ben egy miskolci ügyvéd, Bársony János házának alapozása közben különös köveket talált, amellyel felkereste Herman Ottót. A tudós felismerte a leletek jelentőségét és kutatómunkába kezdett. 1893-ban mutatta be nyilvánosan a fellelt darabokat, amelyeket körülbelül 40 000 évesre becsült kőszerszámoknak nevezett. A felfedezésről először 1893. február 19-én számolt be a Természettudományi Társulat ülésén, majd az Archeológiai értesítő 1893. évi számában is megjelentette.
Ez volt az első bizonyíték arra, hogy Magyarország területén is éltek ősemberek. Sokan elképzelhetetlennek tartották, hogy a Kárpát-medencében őskori kultúra lett volna, nagyhírű hazai és európai régészek vonták kétségbe elméletét.

1906-ban Kadić Ottokár, a fiatal geológus eredt az ősember nyomába. Több barlangot is feltárt a Bükk-vidék területén, és a Szeleta-barlangban megkezdett ásatások alátámasztották Herman állítását. A Szeleta-barlangban végzett kutatásai alkalmával a pleisztocén végén, több tízezer éven át itt élő ősembernek pompásan megmunkált babérlevél alakú, kalcedon lándzsahegyeit felfedezte. Ezzel a felfedezéssel indította meg hazánkban a barlang- és ősemberkutatást.

Az 1896-os millenniumi ünnepségeken nagy sikerű kiállítást rendezett, amely 1900-ban Párizsba is kijutott. Munkásságával hazai ismertsége mellett nemzetközi hírnevet is szerzett és 1900-ban megkapta a Francia Becsületrendet.
1893-ban megalapította az ország első Madártani Intézetét és létrehozta a ma is létező Aquila madártani folyóiratot is.
1906-ban kiadott könyve Madarak és fák napja Magyarországon címmel jelent meg. Ebben tájékoztatta olvasóit, hogy Apponyi Albert vallás- és közoktatási miniszter az ő javaslatára az elemi iskolákban bevezette a madarak és fák napját, hogy felhívják a figyelmet a természet szeretetére és védelmezésére.

1914-ben közúti balesetet szenvedett, s bár sérülése (lábtörés) nem volt végzetes, a szövődményként kialakult tüdőgyulladást nem bírta leküzdeni, december 27-én szívbénulásban elhunyt. Budapesten temették el, de 1965-ben, végakaratának megfelelően hamvait a felsőhámori temetőben helyezték el.

Miskolcon gimnáziumot, múzeumot, tudományos díjat neveztek el róla és szobrot is kapott a lillafüredi függőkertben.

Forrás: https://cultura.hu/
https://mek.oszk.hu/
https://hu.wikipedia.org/

Borítókép: https://cultura.hu/