Buda mellett a ráckevei régi temetőben egy különös útjelző táblán János vitéz sírja felé mutat a nyíl, ahol egy félbetört oszloppal megjelölt síremlék áll. Rajta pedig a felirat: itt nyugszik Horváth Nepomuki János, a jobbágyból lett világlátott huszárkapitány, a Krisztus-rend és a Szent György-rend lovagja.
Nem más ő, mint Petőfi Sándor megálmodott mesehőse, János vitéz, aki 1774. május 10-én született Ráckevén. Az anyakönyv tanúsága szerint, Piringer Jánosként látta meg a napvilágot. Apja Piringer Pál, édesanyja Gáspár Magdolna volt.

János édesapja korán elhunyt, és a megözvegyült édesanya férjhez ment nemes Horváth János megyei perceptorhoz, aki a nevére vette a kis Jánost.  Az új házasság sem volt hosszú életű, az édesanya hamarosan meghalt. A kis Jánost rövid ideig mostohaapja nevelte, aki italozó lett, elverte csekélyke vagyonát is, és az árvát magára hagyva Ráckevéről elköltözött. Ekkor a gyermeket atyai nagybátyja, Piringer György vízimolnár vette magához. A molnárnak azonban volt már egy kislánya - Juliska. A két gyerek, Jancsi és Juliska együtt nevelkedett Piringer György házában. Jancsi gyerek Ráckevén járt iskolába, majd Szőnyi Pál szabómesternél lett inas, később segéd.

Fordulatot az 1793-as esztendő hozott életébe. A francia forradalom és a jakobinus mozgalom ellen katonai koalíció szerveződött. I. Ferenc császárnak katonára volt szüksége, ezért elrendelték az újoncozást. Ráckevének három lovas huszárt kellett kiállítania teljes felszereléssel a város költségén. A szabó céh javaslata alapján került János az I. huszárezredbe, 12 éves szolgálatot vállalva a településért. A 19 éves fiatalember egyedül Juliskát sajnálta itt hagyni, akihez már gyengéd szálak fűzték. Ezredével szolgálati helyére, Észak-Itáliába /Talján országba/ került. Itt kiválóan megtanult németül, olaszul és franciául is. A kiképzés után gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1794-ben káplárrá /tizedessé/ léptették elő.

Közben Franciaországban Napóleon magához ragadta a hatalmat, és európai hegemóniára tört. 1799-től véres csaták sorozata következett. 1798-ban Horváth N. Jánost áthelyezték az 5./Radeczky/ ezredhez. Az első marengói csatában súlyosan megsebesült, amikor testével védte Alvinczy tábornokot. Hősiességéért megkapta az Ezüst Vitézségi Érmet.
A második marengói ütközetben ismét hősies bátorságot tanúsított, aminek eredményeként megkapta a strázsamesteri rangot, majd alhadnaggyá léptették elő. A franciák sikeres előnyomulása feltartóztathatatlan, 1809-ben magyar földre léptek. Horváth N. János ezrede ott küzdött június 14-én a győri csatában.

1808-tól a franciák megszállták Rómát, 1809 májusában megszüntették az egyházi államot, mire VII. Pius pápa kiközösítette Napóleont. 1810-ben szenátusi határozattal kimondták, hogy a Francia Birodalom második fővárosa Róma, és római király címmel Napóleon fiát ültették a trónra, a pápát Svájcba száműzték. A francia betolakodókkal szemben Horváth N. János Rivoli hídjánál és a Piave partján harcolt. 1812-től Napóleon csillaga hanyatlani kezdett, 1813-tól már francia földön zajlott a háború. Napóleon hatalmas vereséget szenvedett a lipcsei csatában. Az újabb hadjáratban Horváth N. János már kapitányként vett részt, önálló lovasszázad élén. Katonai érdemeiért ekkor kapta meg az Armadia Keresztje kitüntetést.

1814 márciusában nemzetközi nyomásra Napóleon visszahelyezte a pápát jogaiba. A francia követ előzetesen jelezte, hogy a pápát napokon belül átadják a határ mellett szolgáló Radeczky ezred  Horváth N. János vezette lovasszázadának. A század két nap alatt kelt át az Alpokon a pápát kísérve. A 72 éves pápa az Alpokon átvezető havas útszakaszon dideregve fázott, ekkor Horváth N. János saját köpönyegét és mentéjét terítette az alvó pápára. Ezt a jelenetet a vatikáni könyvtár folyosóján ma is látható falfestmény örökíti meg, melyen a hintóban alvó VII. Pius fehér huszárköpennyel van letakarva. Körülötte mentében lévő huszárok lovagolnak, csak egyikőjükön nincs dolmány és mente.

Az egyházi vezetők és Róma lakossága hálás tisztelettel fogadta a magyar huszárokat. A pápa díszlakomát adott tiszteletükre. Őszentsége az ezrednek zászlót adományozott.
Megkapta az ezüst sarkantyús csizmát, majd Nápolyban a királytól átvehette a Szicíliai Arany Kereszt kitüntetést. A távozó ezred tisztjeit a pápa audiencián fogadta, Horváth N. Jánost pedig a Krisztus Rend Gyémánt csillag rendjellel tüntette ki, ez a pápa által személyesen adományozható legmagasabb kitüntetés. Így lett Horváth N. János a Krisztus Rend és a Szent György Rend lovagja.

Napóleon bukása után János vitéz is megelégelte már a 22 évi katonai szolgálatot, és nyugdíjazását kérte. Ekkor mindössze 41 éves volt. Milánóban még megfestette saját portréját, majd hintón visszament szülővárosába, Ráckevére. Elsőként Juliskát kereste, aki az elmúlt 22 évben férjhez ment Gáspár János vízimolnárhoz, és szeretettel nevelte szintén János névre hallgató fiát. A kapitány eltemette lelkében a régi szerelmet, de életük hátralévő részében szoros barátságban maradtak. Ráckevén házat, földet vásárolt, de 1824-ben ismét uniformist öltött a császár hívására, és főkapitányi rangban a testőrségben vállalt szolgálatot. A gárdánál tizenegy évet szolgált, majd hatvanegy éves korában végleg búcsút mondott a katonaéletnek. Letelepedhetett volna bárhol, de a szíve hazahúzta Ráckevére. 1847. február 7-én halt meg Ráckevén. 1845-ben írott végrendelete szerint: "Gáspár Jánosnénak, született Piringer Juliannának hagyom..a kapitányi portrémat a fekete rámában, s ..minden fenn maradó pénzemet s a Krisztus és Armádia Keresztem." Ezüst sarkantyús csizmáját pedig Juliska Jancsi fiára hagyta.

Forrás: Internet

Borítókép: Petőfi Sándor: János vitéz, illusztráció (III. ének – A gazda számon kéri a nyájat Jancsitól).

Forrás: http://www.szgyakonyvtar.hu/