Bünker Johann Reinhard néven 1863. április 25-én született a karintiai Seebachban, evangélikus családban, öt gyermekből negyedikként. Apja a svájci Bern kantonból idetelepült textilfestő volt. Tanítói oklevelét a burgenlandi felsőlövői evangélikus képzőben szerezte meg. Itt és egy győri nyelvtanfolyamon sajátította el a magyar nyelvet. 1884-ben Sopronba került, a Lenck családnál volt 7 éven át házitanító, közben 1890-től az evangélikus elemi iskolában kezdett tanítani. Hamar kitűnt pedagógiai módszereivel, széleskörű tájékozottságával, de elegáns öltözködésével is: mindig zsakettet viselt óráin. Rendszerint a második osztályt tanította, a magyart kivéve minden tárgyat német nyelven adott elő, felelni is németül kellett. Rajztehetsége révén mellékállásként a tisztileánynevelő intézetben tanított. Az akkor divatba jött slöjdöt (kézügyességi gyakorlat) egy lipcsei tanfolyamon sajátította el, és kollégájával, Schranz Mihállyal együtt könyvet írt oktatásáról. Akkoriban Magyarországon csupán három helyen oktatták ezt a tantárgyat.

Különmunkáival végre annyit keresett, hogy 1894-ben megkezdhette szeretett „exkursióit”, néprajzi kutatóútjait. Húsvéti, nyári és karácsonyi szünetekben járta a nyugat-magyarországi és az osztrák tartományokat, vizsgálta a lengyel, galíciai, Erdélyben a székely és a szász településeket. A háztípusokat, berendezéseket mindig a falu településszerkezetével, tájban való elhelyezkedésével és gazdasági jellemzésével együtt elemezte. Felszerelésében ott találjuk az üveglemezes fényképezőgépet. Kiválóan fényképezett, negatívjait a Soproni Múzeum őrzi.

Időközben megnősült, svájci származású hölgyet vett feleségül: Josephine Möhle a házasságkötést követően magyar állampolgárságért folyamodott, úgy, ahogy azt korábban férje is tette. Egy fiuk született: Waldemar.

Bünker főként a nyugat-magyarországi hiencekkel foglalkozott alaposan. A hienc név jelentését illetően a királyi vagy földesúri névből való származtatást elvetve úgy vélte, hogy a beszéd közben túl gyakran használt „jetzt" (hienz) kötőszóról nevezték el őket a szomszéd német falvak lakói. 1907-ben közölt „Mókák, mondák és mesék hienz nyelvjárásban" (Schwanke, Sagen und Märchen in heanzerischer Mundart) című, jelentős nemzetközi visszhangot kiváltott gyűjteménye sajátos nyelvi emlékeket őriz. E népköltészeti anyagot 1893-ban kezdte gyűjteni egy 64 éves írástudatlan soproni utcaseprőtől, bizonyos Kern Tóbiástól. 113 elbeszélést jegyzett le. Kern Tóbiás tudásának nagyobb részét nagyapjától hallomásból őrizte meg, így a történetek keletkezését, közszájon forgását a 19. század elejére tehetjük. Tíz év múltán ismét lejegyezte őket Bünker, és csak igen kevés eltérést tapasztalt a két felvétel szövegében. Ilyen precíz rögzítés és ellenőrzés példamutató, ritka jelenség volt abban az időben.

Ősi emlékeket őriz a kötetben a „T’ hul’ rani Ripp’” (Eine Rippe aus dem Holze des Holunderstrauches, Bodzafából készült borda) című, helyi vonatkozásokban gazdag mese: a Kis Pócsi utcában lakott egy kapáslegény, aki beleszeretett egy utcabeli lányba. De a kocsmában a legények nem akartak vele egy asztalnál ülni, mert úgy mondták, boszorkánynak udvarol. Azt felelte: úgy látszik ti többet tudtok róla, mint én. De azért gondolkodóba esett és a legközelebbi kedden kifordította a ruháját, hogy láthatatlanná váljék, így bújt a leányéknál a kemencébe. Innen láthatta, hogy a lány anyja egy tégelyből megkente a hónaalját varázsírral, elmondta a varázsigét: „I fluich aus, i fluich aus, I fluich iw’rall hin, I fluich ain, i fluich ain. I fluich ninda’scht aun.” (Kirepülök, kirepülök, Mindenhová elrepülök, Visszarepülök, Semminek se repülök neki). És kirepült a kéményen. A lány még várta a fiút, csak mikor már azt hitte, hogy hiába vár rá, követte az anyját. A legény kis idő múlva az asztalon maradt tégelyből szintén megkente magát, elmondta a varázsigét és utánuk repült a Kecskepatak völgyébe, amely még nem is olyan régen páfrányokkal sűrűn benőtt, sötét és kísérteties völgy volt. Ott táncoltak a boszorkányok. Ő megkapaszkodott egy erdeifenyő ágaiban és ott meghúzta magát. Mikor közeledett a lakoma ideje, a boszorkánymester odaszólt a lánynak: késtél, ezért büntetésből te leszel a mai áldozat. Tüzet gyújtottak, megsütötték a lányt, azután szétosztották a jelenlevők között. A boszorkánymester a fiúnak is feldobott egy bordát, mert meglátta, hogy az egyik fán kapaszkodik valaki: a legény elfelejtette a dohányzacskóját is kifordítani és így az nem vált láthatatlanná. A többiek lerágták és összegyűjtötték a leány csontjait, csak a fiú nem harapott bele, hanem a neki feldobott bordát elkapta és messzire elhajította. Éjfél előtt a mester összeállította a csontokból a leányt, csak az a borda nem került elő, akármennyire keresték is, amit a szerelmese eldobott. Ezért a boszorkánymester egy bodzafa ággal pótolta. Azután feltámasztotta a leányt, de megmondta neki: Vigyázz! Mert ha valaki azt mondja neked „hullrani Ripp”, abban a pillanatban meghalsz. A boszorkányok éjfélkor hazarepültek, a fiú megvárta a hajnalt, akkor lemászott a fáról, visszafordította a ruháját és hazaballagott. A lányt elhagyta és egy évre rá megnősült, a Feuchtinger vendéglőben tartotta másik lánnyal a lakodalmát, amikor az első lány halkan bekopogtatott az ablakon és hívogatta kifelé, hogy a boszorkányok szokása szerint a levegőben széttéphesse. Az új házasember megsejtette a veszélyt, csendesen figyelmeztette a leányt, menjen haza, mert különben nagy baj éri. A féltékeny lány természetesen nem teljesítette a kérést, hanem követelte, jöjjön ki. Ekkor rákiáltott az ember: „hullrani Ripp.” Erre a boszorkány halva esett össze.

Népköltészeti gyűjtése kiterjedt a gyermekmesékre, közmondásokra, népdalokra, népi színjátékokra is. Ezekből a kisfiának, Waldemarnak ajánlva jelentetett meg egy kötetet.

Bünker parasztház-kutatásainak kezdetére esik a magyar honfoglalás ezredéves ünnepségeinek szervezése Budapesten. A néprajzi falu rendezésében is részt vett, és saját rajzaival illusztrált tanulmányokat írt róla. Bünker az egymás mellett élő népcsoportok együttes vizsgálatát tartotta követendőnek. 1900 tavaszán múzeumi berendezési alaprajzot terjesztett a soproni régészeti társulat elé, egy magyar, német és horvát parasztszoba, valamint egy soproni patríciusszoba bemutatására. Erre sor is került az új városháza 2. emeletén. A néprajzi anyag módszeres gyűjtését tette aztán lehetővé a Deák téri Lenck-villa 1907-es megvásárlása és múzeumi célra történt átalakítása, amely 1910-re fejeződött be. A horvát, német szobaberendezéseket, a harkai vendéglő kármentős ivóját is ő gyűjtötte. Bünker lett az egyik főőre a Lenck-villában 1913-ban nyílt gyűjteménynek, a múzeumkertbe a régi evangélikus temető legértékesebb sírköveit helyezte el.

Hirtelen és korai halála 1914 novemberében jelentős munkáit szakította félbe. Talán ez is az oka annak, hogy német nyelvterületen még ma is nagyobb a híre. Jelenleg egy svájci egyesület munkálkodik a kutató és múzeumberendező tudós szélesebb körű elismertetésén.

Források

Soproni Szemle 1979. XXXIII. évf. 4.  Megemlékezések / Tompos Ernő: Bünker János Rajnárd (1863–1914)

Arrabona - Múzeumi közlemények 24-25. (Győr, 1988.) Domonkos Ottó: Bünker János Rajnárd a soproni múzeum néprajzkutatója (1863–1914)

varosszepitok.sopron.hu

harsjozsef.hu

zentrum.hu

de.wikipedia.org

Borítókép: Máthé Alexandra