Neve 1905-ig Német-Lövő volt. Horvátul két neve ismert: a kópházi horvátok Livirnek, a fertőhomoki horvátok Livernek hívták. A nevek eltérése a két településen beszélt horvát nyelvjárások hanglejtésében keresendő.

Lövő történetének legősibb emléke a község északkeleti határában emelkedő domb, a „Várhely”, amely kelták őrhelyéül szolgált. Később az őrállomást a rómaiak vették birtokukba. Bizonyíték van arra, hogy Kr. u. 105-141 között, Antoninus Pius római császár uralkodása idején már voltak rómaiak Lövőn. A Lövő név először akkor bukkant fel, amikor „Várhely” avar-magyar őrállomás lett. A honfoglalás idején, 950-ben a német krónikások "ad Lova", azaz Lövő melletti csatákat említenek. István király idején Lövő határvédő szerepe megmaradt. Itt lehetett az őrök állandó szállása, a magaslaton fekvő Fel-Lövőn pedig az őrállomásuk, ahonnét az utakat figyelhették.

A tatárjárás a falu történetében fordulópontot jelentett. Óriási pusztítást okoztak a tatárok, a lakosság elmenekült. Lövő, mint őrállomás ezután megszűnt. IV. Béla bajor telepesekkel frissítette fel a térséget. Ekkoriban Lövőt Schützennek nevezték; más források alapján a neve Geshiess is lehetett. A határnak egy részét ma is "Gurund"-nak nevezik, a német Grund szóból adódóan. A következő írásos emlék 1317-ből való - Károly Róbert oklevelet adott ki Lövő kiváltságainak: a hegyvám mentesség és a dézsmajog igazolására.

Lövő a 14. században a Héderváryak, majd a Kanizsaiak fennhatósága alá került; 1454-1514 között mezővárosi rangra emelkedett. Ennek a címnek sajnos a török világ beköszöntével befellegzett. A törökök 1532-ben Bécs felé haladva majdnem teljesen elpusztították a falut, 1683-ban a megmaradt részt a törököket kiűző francia katonák égették fel. Lakói szétszéledtek, a legtöbben Nagylózsra költöztek. Abban az időben Széchenyi György esztergomi érsek volt Lövő földesura, aki telepesek, jobbágyok csalogatására egy 1691-es szabadságlevélben arról biztosította a bevándorlókat, hogy jobbágyok maradnak, de robotolni nem kell, azt pénzben megválthatják. Akkoriban költöztek ide a horvátok és az ún. Taxalisták, akik ugyan nem voltak nemesek, de rendelkeztek a szabad költözés jogával. Az 1711-es pestisjárvány után, amelynek Lövő 400 lakásból 100 áldozatul esett, ismét németajkúak telepedtek meg a faluban, főleg iparosok. A járvány idején állították a helyiek a nagyszabású, sokalakos barokk pestisoszlopot.

A leveles indával díszített magas oszlopon Szűz Mária áll a kisdeddel. Az alapzaton olyan szentek alakjai jelennek meg, akik közbenjárását járványok idején kérték, így Szent Sebestyén, a 3. században élt vértanú szent. A legenda szerint fához kötötték és halálra nyilazták, ezért mindig a testébe lőtt nyílvesszőkkel ábrázolják. Szent Rókus zarándokként a 13. század végén pestiseseket gyógyított, végül maga is elkapta a bajt. Ábrázolásainál általában kezével a lábán lévő pestisfoltra mutat. Szent Rozália a 12. században Szicíliában remeteként élt egy barlangban. Földi maradványait 1664-ben találták meg és szállították át a palermói bazilikába. Neki tulajdonítják, hogy alábbhagyott az addig dühöngő pestisjárvány. Barlangban fekve ábrázolják, a nevére utaló rózsákkal.

A 18. századból számos más szép egyházi vonatkozású szobrot őriz a falu és késő barokk Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt római katolikus temploma is 1783-ban épült.

Mohl Adolf kutatása szerint Lövő már honfoglalás előtt templomos hely lehetett. Az egykori, romossá vált Szent Márton-templom után épített új templom homlokzatán Szent Anna és Szent József szobrai állnak, Lapitz Antal soproni kőszobrász munkái 1894-ből valók.

A templom tornyában három harang lakik, melyek közül a legrégibb, a Szent Márton nagyharang majd száz évvel idősebb a mai épületnél: 1695-ben öntötték Bécsújhelyen. A két kisebb és fiatalabb a soproni Seltenhoffer Frigyes munkája 1924-ből.

A templomkertben áll az 1700-ból való barokk Szent György-szobor. Szent György egyike volt a legnépszerűbb katonaszenteknek: leggyakrabban lovon ülve ábrázolják, amint lándzsájával ledöf egy sárkányt. Segítőszentként is számontartják, aki elűzi a démonokat és a bajt.

Szintén a templomkertben áll a Pietàs kereszt egy lekerített, kovácsoltvas kerítéssel védett területen található. Gyászoló szülők állíttatták, az I. világháborúban az orosz harctéren hősi halált halt két fiúk emlékére. A soproni Mechle-dinasztia műhelyében készült 1922-ben.

Lövő történetére visszatérve, gróf Széchenyi Pál 1862-ben eladta birtokát a község lakóinak. 1865. szeptember 20. jelentős dátum volt Lövő életében: a "Déli vasut" megindulása. A Sopron-Szombathely szakasz mellett Lövő állomást kapott és ez hamar gazdasági növekedéshez vezetett. Ennek még az 1873-as tűzvész sem tudott gátat szabni, mely a legnagyobb volt a település történetében.

A vállalkozásokat sorra alapították – közülük talán a legjelentősebb a „késgyár” volt 1924-ben. A németek kifosztották és megrongálták 1945-ben, és az 1949-es államosítás után az ELZETT Soproni Gyáregységéhez csatolták, amely az 1990-es évek végére a német ROTO cégcsoport tulajdonába került. Napjainkban a Roto Elzett üzem több száz környékbeli és soproni embernek biztosít munkát.

A 20. század első felének gazdasági virágzását mutatta, hogy 1921-ben a lövői irgalmas nővérek leányiskolát és kisdedóvót alapítottak, melyeket szintén az államosításig ők is vezettek. 1936-tól strandfürdője is volt Lövőnek.

 A település szülötte és a 19-20. század fordulójának meghatározó egyénisége Mohl Adolf– Győr, 1939. április 15.) plébános, apátkanonok, író.

1855. februárjában látta meg a napvilágot, középiskoláit Sopronban, a teológiát Győrött végezte. 1878. július 9-én szentelték pappá. Papi pályafutása során szolgált Sopron vármegyében, Tatán, kanonok lett Győrben, halála előtt egy évvel pápai prelátusi kinevezést kapott. Emellett jelentős tudományos munkát végzett, cikkeket, tanulmányokat és számos könyvet írt. Tudományos tevékenysége elsősorban a történelem és a haza iránti szeretetéből fakadt. Helytörténeti monográfiáiban foglalkozott a népszokások kutatásával és a művészettörténeti emlékek számbavételével is. Kutatásaival nagyban hozzájárult a győri egyházmegye történetének feldolgozásához, de megírta például Kismarton, a lorettói kegyhely, a tatai plébánia és szülőfalujának, Lövőnek a történetét is. Soproni helytörténeti munkái közül a Szent György-plébánia rövid története a legjelentősebb.

Végakarata szerint szeretett falujának temetőjében helyezték örök nyugalomra 1939. április 15-én testvérével, az 1910-ben elhunyt Juliannával közös sírban. A helyi védelem alatt álló közös síremléket Fasching Henrik és Nagelreiter Boldizsár készítette, akiknek a nevéhez a soproni Koronázási emlékoszlop és a Hattyús kút faragása is kötődik.

Források:

hu.wikipedia.org

sopron.hu

kozterkep.hu

lovo.hu

viasanctimartini.hu

Borítókép forrása: lovo.hu