A társas, zenés, táncos összejövetelek szabályozott formája a 18. századtól terjedt el Nyugat-Európában, majd Bécsen keresztül nálunk is. A kora újkorban több típusa is kialakult a farsangi báloknak. A legpompázatosabbaknak az uralkodói udvarokban jelentősebb ünnepségek alkalmából, esetleg magas rangú vendégek tiszteletére megrendezett udvari bálok számítottak. Ezek azonban szigorú szabályok szerint megrendezett társadalmi események voltak.
Akárcsak a jelmezbálok egyik különleges fajtája, a „dominóbál", ami valójában velencei mintára megrendezett álarcosbált jelentett. Az elnevezés az olasz nyelvől ered: a Domino kezdetben az olasz és spanyol egyházi személyek bő, az alsóruházatot eltakaró, fekete színű köpönyegét jelentette, ami a 16. században került át a világi öltözködésbe. Mivel ezt a „köpönyeget" férfiak és nők egyaránt hordhatták, az álarcosbálokon preferált inkognitót és titokzatosságot remekül megőrizhették vele. Ez mégsem azt jelentette, hogy a dominóbálok során a résztvevők egyenrangúakként viselkedhettek volna. A kor előírásainak megfelelően az egyforma ruházat ellenére szigorú ceremoniális megkötöttségek vonatkoztak a bál menetére, és fenntartották a rangsorolást. Ez a báltípus tehát sokszor főként csak a reprezentációt szolgálta, a jelmez csupán kiegészítő elem volt. Különösen állítható mindez, mivel az álarc viselését nem írták elő. A zártkörű rendezvények ellentéte volt a nyilvános bál, és az olyan bál, ahol a belépésért fizetni kellett. Ezek közé számíthatók azok a rendezvények, amelyeket az egyes városok tartottak, bevételek reményében is.
Később redoute-nak nevezték magukat a rendezvényeket is. Ez a jelmezbál Itáliából és Franciaországból származott, a 18. századra a polgárság számára is a legfontosabb rendezvénnyé vált. A jelmezruha megválasztása nem volt előírva, de az arc előtt álarcot kellett tartani. A bálokon ugyan volt ceremoniális elírás, de csekélyebb mértékben, mint a dominóbálokon, ezért igen közkedvelt volt. A 18. századi Budán már ekkor jól menő üzlet volt az álarc-/jelmezkölcsönzés. „Ezek az álarcos bulik jó alkalmat adtak gyors, névtelen szerelmi „félrevonulásokra” is.
A híresebb, pompázatosabb bálok a 19. század folyamán jelentek meg Pesten és Budán. Nem másért jártak bálokba az emberek akkor sem, mint ma diszkóba: az ismerkedés miatt. A reformkorban már jelmezes, beöltözős bálokat is tartottak, ami a szimpla álarcos megjelenéshez képest újításnak számított. Bár farsangkor kifordul magából a világ, legyen szó falusi népszokásokról vagy fővárosi arisztokratákról, a bálok rangsorában a legelőkelőbb helyen az udvari bálok álltak, amelyeken viszont kevésbé lehetett elereszteniük magukat a résztvevőknek. Januárban kötelező volt újévi bált tartania az uralkodónak, Erzsébet királyné is rendezett minden évben, amit a mendemonda szerint nyűgnek érzett, de kötelessége volt megtartani. A bálokon tartottak „cercle”-t, ahol röviden, kötetlenül lehetett beszélgetni a királynéval, és amihez glédában álltak az arisztokraták.
Az ő felelőssége volt, hogy a társaságban milyen képet alakít ki a családról, milyen zenészeket szerez, milyen csemegét szolgál fel – ez volt a „munkája”. Híres bálokat adott Andrássy György felesége (Zichy Karolina) és Batthyány Lajos neje (Zichy Antónia) is, nagy gondot fordítva arra, hogy a rendezvényeken a politikai kapcsolatoknak terepet biztosítsanak.
A munkára szoruló, elszegényedő nemesek többnyire a jogász szakmát választották megszorultságukban, őket hívták juristáknak. A báljaiknak nem más volt a céljuk, mint az ismerkedés: a korszak gondolkodása szerint fontos volt a szerelmi házasság, de csak azonos társadalmi szintek között, tisztes lányokat pedig csak bálokon lehetett megismerni. A juristák összedobták a pénzt a bérleti díjra, a zenekarra és az egyéb költségekre.
Később elszaporodtak a különböző szakmák báljai is, az arisztokratákhoz hasonlóan mindenki bálozni akart: elterjedtek a technikus-, mérnök-, regatta- és orvosbálok, a különböző civil szervezetek polgári báljai. Léteztek belépős nyilvános bálok, hiszen a korabeli rendezvényszervezőknek is szükségük volt a bevételre – nos, itt már jóval több volt a botrányos viselkedés.
A résztvevők az úgynevezett „szünórában” toalettet igazítottak, csemegéztek a körbehordott büféből, a különböző édesített ostyákból, kuglófokból, csokoládés pogácsákból, linzeres, omlós süteményekből. A tálakon szerepeltek még főtt gyümölccsel töltött kosárkák, habcsókok, ánizsos bundában sült gyümölcsök, aszpikos, könnyű húsos falatkák, töltött tésztácskák, de ekkor már ismerték a limonádét és a szörpöket is. A hölgyek a táncrendhez egy darab puha ónceruzát is kaptak, ezzel írták fel a táncpartnerek sorrendjét, és az egészet a csuklójukra kötözve hordták. Igazi iparművészeti remekek is készültek belőlük, kincsként gyűjtögették őket, és találkozni köztük igazi extremitásokkal is.
A klasszikus bálok fénykora a 19. század közepétől az I. világháborúig tartott. A beköszöntő „modern” világ takarékossága többé már nem tűrte ugyanis az ódon táncmulatságok fényűzését. Bár tradícióikat egy konzervatív szűk elit a háború után is ápolta, a tánctermekbe már egyre jobban beszűrődött a csillogó pesti bárok és éjszakai mulatók izgató jazz-zenéje.
Források: mnl.gov.hu, welovebudapest.com
Képek forrása: istockphoto, welovebudapest.com