November első két napja az emlékezésé

Mindenszentek és halottak napja. Két ünnep, amelyek ma már elválaszthatatlanul összetartoznak. Két nap, amikor lágy gyertyafénybe borulnak a sírok, mécsesek ezrei forró fénnyel töltik meg a rideg temetőket. Bár idén nagyon kegyes volt hozzánk az ősz, Szent András havának elejére szinte mindig halálba fordul a természet is, s a hideg, borongós, korán sötétedős napok beköszöntével bennünket is könnyebben megérint az elmúlás miatti szomorúság. Elcsendesedünk, feketébe öltözik a szívünk, és azokra emlékezünk, akik már nem lehetnek közöttünk. A misztikus halálról elmélkedünk, ugyanakkor a misztikus életről is, mert az életet a halál teszi értékessé, és a holtakra való emlékezés az élethez tartozik.

November 1-jén ünnepli a katolikus egyház mindenszentek ünnepét és november 2-án a halottak napját. Az utóbbi két században összekapcsolódtak, szinte teljesen átfedi egymást a két ünnep, pedig a két keresztény fogalom nem ugyanazt jelenti.

Mindenszentek a katolikus egyházban egyfajta diadalünnep, ilyenkor azokról a szentekről emlékeznek meg, akik kimaradtak a naptárból. A pap díszes fehér miseruhát ölt és ünnepi misét tart. A halottakról a legtöbb vallás megemlékezik, a katolikus mindenszentekhez hasonló ünnep azonban nemigen létezik.

Fra Angelico: Mindenszentek, National Gallery, London
Fra Angelico: Mindenszentek, National Gallery, London
https://hu.wikipedia.org/

Egyes feljegyzések szerint már a IV. században is volt mindenszentek ünnepe (latinul Festum Omnium Sanctorum), más feljegyzések szerint mindenszentek napja 741 körül, III. Gergely pápa idején jelent meg először, majd 835-ben IV. Gergely pápa nyilvánította egyetemes ünneppé. A hagyomány úgy tartja, hogy az év során elhunyt lelkek ezen a napon térnek örök nyugalomra a holtak birodalmában.

A halottak napja (latinul Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum) valamivel később került bevezetésre. Szent Odiló clunyi bencés apát kezdeményezése volt, hogy a mindenszentek napja után, amely az üdvözült lelkekre emlékezik, emlékezzenek meg valamennyi elhunyt hívőről is. Ők azok a hívek, akiknek még szembe kell nézniük a tisztítótűzzel azért, hogy a Paradicsomba jussanak. A holtakért való imádkozás szokása 998-ban kezdődött Franciaországban, és a XIV. században vált általánossá. 
Az elhunyt szeretteinkről való megemlékezés, az értük való közbenjárás a purgatóriumbeli szenvedéseik enyhítésére katolikus hittételen alapul. Vigasztalást nyújt a hátramaradottaknak, hogy így tehetnek valamit elköltözött szeretteikért imával, vezekléssel, szentmisével. A halottak napi gyászmisék az örök életről és a feltámadásról szólnak.

Franz Skarbina: Halottak napja (1896), Nemzeti Galéria, Berlin, Németország
Franz Skarbina: Halottak napja (1896), Nemzeti Galéria, Berlin, Németország
https://hu.wikipedia.org/

Magyarországon a két egymást követő ünnephez kötődő szokások széles körben élnek a nem katolikusok között is. A régi magyar népnyelvben „lölkök napja” (= lelkeknek emlékezete) elnevezése volt. A protestánsok régebben nem gyújtottak gyertyát, csak a reformáció emléknapján, október 31-én mentek ki a temetőbe, mindenszentekkor vagy halottak napján nem.

Azt a hetet, amelyre a halottak napja esik halottak hetének nevezték. Ezekben a napokban munkatilalom volt, ugyanis az ekkortájt végzett munka megzavarhatja a holtak nyugalmát. Így nem volt szabad mosni, meszelni, a földeken dolgozni, mert mindez bajt hozott a házra az akkori hiedelem szerint. Valószínűleg ide vezethető vissza, hogy mindenszentek ünnepe munkaszüneti nap lett.

Halottak napján a sírokat feldíszítették, megtisztították és gyertyát gyújtottak az eltávozott lelkekért. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a holtak, elhagyják nyughelyüket, azonban a sírokon gyújtott gyertyák fénye segít nekik újra visszatalálni a sírba, és nem kísértenek, nem nyugtalanítják az élőket. A sírokat is azért kell megszépíteni, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben.

A régi magyar háztartásokban a sírok rendbetétele mellett, a hazalátogató elhunyt lelkeknek egyes tájakon otthon meg is terítettek, vagy legalább sót, kenyeret és vizet helyeztek az asztalokra.
A hiedelemtörténetek úgy tartották, hogy mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a templomban a halottak tartanak misét. Aki ilyenkor a harangszó vagy világítás nyomán véletlenül odatéved és felfedezi, hogy ott halottak vannak, az az ember a halálfia lesz, hiába próbál menekülni. Merthogy egy élőnek sem szabad a holtakat meglátnia, idő előtt találkozni velük.

Körösfői-Kriesch Aladár: Halottak napja (Készítés ideje: 1910)
Körösfői-Kriesch Aladár: Halottak napja (Készítés ideje: 1910)
https://mng.hu/

A Dunántúl egyes vidékein, ahol a falvakban külön harangláb volt, az emberek ezen a napon összegyűltek reggel, s sorban álltak, hogy egymás után egyenként maguk húzzák meg a harangot. Jóformán egész nap sorban álltak, hogy úgymond „verset harangozzanak”, méghozzá mindenki annyit, ahány halottja volt. Amíg várakoztak, csendben imádkoztak holtaikért.

Más vidékeken táplálták a holtakat, ételt vittek a sírokra: az elkészített vacsorát összecsomagolták, és kivitték a temetőbe a sírra, majd otthagyták. Székely népszokás szerint egész kemencére való cipót sütöttek, amelynek Isten lepénye vagy halottak lepénye volt a neve. Ezt kiosztották a templom előtt gyülekező szegények és koldusok között. A Gyimes-völgyben így mondták: "Halottak napjára főzünk, sütünk cipókat, odaadjuk avval, hogy a hóttaké." Ugyanígy Szegeden is mindenszentekkor úgynevezett kolduskalácsot sütöttek, amelyet szétosztogattak a temetők kapuiban a szegények közt azért, hogy ők is méltóképpen tudjanak megemlékezni a halottaikról.
Ételt a temetőbe, a sírokra a bukovinai magyarok (Moldvában szétszóródott, 1941-ben Vajdaságba telepített székely magyarok) is vittek. Csallóközben is kalácsot osztottak szét az imádkozó koldusok között. Ott azért díszítették fel a sírokat és vittek ki ételt, hogy ne szenvedjen hiányt a halott, megelégedetten lépjen ki sírjából, de maradjon a temetői falain belül.

Sváb hiedelem szerint, aki a sírról virágot vesz el, azt a halott elviszi. Égő gyertyát sem volt szabad más sírjára áttenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére.

Természetesen a legtöbb hiedelem mára kikopott a köztudatból, de a szokások megmaradtak. A gyertyagyújtás a leginkább magyar szokás: a néprajzkutatók szerint a környékbeli népek, köztük a szlovákok is, magyar hatásra vették át. A gyertya fénye az örök világosság útjelzője, a népszokás szerint ahány halottja van a családnak, annyi gyertyát kell meggyújtani. 

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek. (Juhász Gyula)
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek. (Juhász Gyula)
Kép: https://gyertyalang.hu/

Más szokások, más rituálék élnek ilyenkor minden családban. Vannak, akik temetői látogatással emlékeznek, mások otthon, családi körben csendesen gondolnak eltávozott szeretteikre. Van, aki sírva, és van, aki mosolyogva idézi fel a régi közös történeteket, élményeket. Ahogy a különös hangulatú temetőkben, úgy lelkünkben is fényesen világítanak az emlékezés lángjai. Ezek a napok azonban nemcsak az emlékezésről szólnak, hanem a találkozásokról is. Amikor gyertyát gyújtunk, ott vannak ők is, akik már nem lehetnek velünk. Képzeletben megfoghatjuk az ismerős kezet, mert hisszük, hogy továbbra is összetartozunk és találkozunk még, hisz a szeretet erősebb a halálnál.

Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!

(Arany János)


https://obudev.hu/

Borítókép forrása: https://apostag.hu/

Legnépszerűbb cikkek