Az obeliszk helyszíne nem véletlen: innen jól belátható a mai 85-ös út mentén húzódó egykori védelmi vonal. Az emlékmű annak a mintegy 200 egyetemistának állít mementót, akik 1956. november 4-én próbálták megvédeni Sopront.

Az eseményen ünnepi beszédet mondott Firtl Mátyás, Kópháza polgármestere, valamint Prof. Dr. Fábián Attila, Soproni Egyetem rektora.

Az emlékműállítást kezdeményező Soproni Egyetem képviseletében Prof. Dr. Fábián Attila ünnepi beszédében kiemelte:

Az ünnepségen a település vezetője saját ’56-os emlékeit is felidézte. „Hatalmas megtiszteltetés számunkra, hogy a Soproni Egyetem ezt az obeliszket itt helyezte el, azoknak a tiszteletére, akik hősként próbáltak helytállni” – fogalmazott a polgármester, hozzátéve, hogy a történelem vihara őt sem kímélte: 1956-ban gyermekként ő is a traiskircheni menekülttáborban landolt. Éppen ezért bízik abban, hogy a kópházi temető ezzel az emlékoszloppal felkerül a történelmi térképre, és új zarándokhellyé válik a megemlékezők számára.

Dr. ifj. Sarkady Sándor, a Soproni Egyetem tudományos kutatója az eseményen felidézte: 1956. november 4-én kora reggel mintegy 200 egyetemi hallgató érkezett Nagycenk és Kópháza térségébe, hogy felvegye a harcot a szovjet páncélosokkal. A süttöri tüzérezredtől kapott tarackokat az országút mentén állították fel. Amikor azonban a szovjetek elérték a védelmi vonalat, a fegyverek csődöt mondtak. A kutató elmondta: ez a megrázó pillanat indította el a soproni exoduszt. A fiatal mérnökhallgatókra, akik a hazájukért és Sopronért a túlerővel szemben is kiálltak, a mai napig büszkén emlékezik az utókor.

A megemlékezés legfelemelőbb pillanata az volt, amikor az emlékművet az '56-os események két egykori, személyes résztvevője: Dr. Beliczay István és Prof. dr. Rybach László közösen leplezte le.

A ma már Svájcban élő, 91 éves Rybach László professzor a forradalom leverése után a zürichi egyetemen futott be komoly tudományos karriert. Kérdésünkre felidézte: a forradalom kitörésekor hatalmas volt a remény, hogy megszabadulnak a szovjet elnyomástól, a novemberi fordulat azonban óriási csalódást hozott, ami miatt neki is el kellett hagynia szülőhazáját. Éveken át csak levelezni tudott itthon maradt szeretteivel, és csak 1968-ban, svájci állampolgárként térhetett haza először.

A történelem nemcsak az egyetemisták, hanem a legkisebbek életét is átírta. Az avatáson részt vett Taródi Béla és húga, Julianna, akik az események idején még gyermekként menekültek Svédországba. Bár kevés emlékük maradt a menekülés napjairól, a fegyveres katonák és a vonatra szállás emléke a mai napig élénken él bennük.

A megemlékezés koszorúzással, majd a selmeci hagyományokhoz hűen a Bányász- és Erdészhimnusz közös eléneklésével zárult.