A fürdők használatának népszerűsége az évszázadok során változott, azt viszont elmondhatjuk, hogy a római korban ugyancsak fontos szerepet töltöttek be a városok életében. Egy tisztességes római település kellett, hogy rendelkezzen a szokásos vallási és középületek mellett fürdővel is. Sopron római kori elődje, Scarbantia két közfürdővel is büszkélkedhetett. Az egyiknek a maradványait a fő téri Fabricius ház pincéjében; a másik, jóval nagyobb terjedelemben megmaradt fürdő részleteit az Orsolya tér 3. számú épület alatt, a Szent Orsolya Római Katolikus Altalános Iskola és Gimnázium pincehelyiségeiben találták meg. A fürdő részleges feltárására 1954-ben, az iskola felújítási munkálataival párhuzamosan került sor. A feltárt maradványokat forró vizes fürdőként (caldarium), talán langyos helyiségként (tepidarium) és hideg vizes fürdőként (frigidarium) azonosították. A helyiségek padló- és falfűtéssel rendelkeztek, ezek nyomaira is rábukkantak a feltáró ásatások során.

A római fürdőknek megvolt a maguk tipikus felépítése: részeik a caldarium, azaz forró vizes izzasztókamra, ahol jellemző volt a magas páratartalom és a 42-50 C körüli sugárzó hő. A kerámia- vagy terrakottacsempés falakról, padokról és mennyezetről a meleg egyenletesen verődött vissza. A gyakran ezzel szomszédos lakónium szolgált száraz izzasztókamraként. A frigidarium hideg helyiség, az itt tartózkodás revitalizációra szolgált a sugárzó hőt kibocsátó helyiségekben való hosszabb tartózkodást követően. A tepidarium egy langyos, vérkeringést kímélő párás helyiség volt, itt regenerálódtak a hideg és a forró fürdők között. Az itt tartózkodást feszültségcsökkentő hatásúnak tartották, így szívesen időztek itt eleink. Az intenzív forró és hideg helyiségek közötti váltogatásnak a szervezetre gyakorolt jótékony hatását már a római kor orvosai is ismerték. Az egészségmegőrzés mellett a fürdőnek fontos társadalmi szerepe volt: a kényelmes és többnyire ingyenes városi fürdőkben kellemes órákat töltöttek el a polgárok.

A középkorban jellemzően vagy szerzetesi, vagy városi tulajdonban voltak a fürdők. A szerzetesek ispotályaik mellett gyakran működtettek fürdőket is, már a 13. századtól kezdve maradtak fenn erre vonatkozó feljegyzések. Sopronban az 1270-es években az ispotállyal együtt a Johannita Lovagrend épített ilyet, s miután 1346-ban elhagyták a várost, a fürdő a soproni tanács kezelésébe és tulajdonába került.

Városunkban a 14. században hat fürdő működött, melyek közül az 1379-es telekkönyvi bejegyzett adatok szerint két Tuckhaus" (Tauchhaus) a zsidó felekezetű lakosok rituális fürdőjeként működött. A középkori Sopron belvárosában egy, a külvárosban három fürdő volt.

A belvárosi öreg fürdőre (die alt Padstube) utaló első forrás a 13. század végéről származik. A régészeti ásatások során kiderült, hogy ennek épülete a városi szennyvízcsatornán keresztül összeköttetésben állt a római kori eredetű városfal árkával, a falon keresztül a víz egy kivezető nyíláson át távozott. Bár a fürdő 1438-ig működött, csak bizonyos helyiségeit használták, ugyanis egy Pál nevű fazekasmester a fürdő egy részét harmadmagával kibérelte, s ott bort tárolt.

A külvárosi alsó fürdőről (nidrer Padstuben) szóló első adat 1379-ből való, a működésére vonatkozó következő forrás 1400-ban keletkezett: Geirl Jakab polgár és felesége a Szent György-kápolna harmadik oltárára hagyta a fürdőházat szőlőjével és szántójával együtt. 1424-ben közelében orvos telepedett le, 1427-ben Miklós fürdőmester üzemeltette. 1493-ban pedig a soproni ferencesek tulajdonába került, akik bérbe adták többek között György borbélynak.

A felső fürdő (obren Patstuben) története a 13. század második felétől ismert. Eredetileg az Agendorfer család tulajdonában volt, talán ők is építtették. 1417-ben Weißbach Miklós bécsi polgár Anna nevű özvegye, aki örökség útján jutott hozzá, egy Mihály nevű fürdősnek adta el. Ezt követően 1488-ig volt az egymást követő fürdősök tulajdonában — ekkor örökös hiánya miatt a városi tanácsra szállt.

A középkori fürdők történetének fontos eleme, hogy a tulajdonosok, majd bérlők jellemzően rendszeres felajánlásokat tettek alapítványi, szegénygondozási célokra. 1393-ban Agendorfer János végrendeletében 12 dénársolidust hagyományozott a befolyt jövedelemből a plébániatemplom Szent Miklós oltárán létesített Örökláng alapítványra. Erhard mester évenként egy-egy ingyenes fürdést ajánlott fel nagyhét hétfőjére az ispotály szegényei számára. Később már a város is tett ilyen jellegű kikötést bérlőivel szemben.

A 16. század végére a városi fürdők száma csökkent, elsősorban a járványos betegségek terjedése miatt. E sajnálatos tény azonban végül nem a fürdőzés hanyatlásához, hanem a szokások átalakulásához vezetett. Az újonnan létesült vagy ismét megnyitott fürdők több helyen gyógyforrásokra épültek, amelyekben már speciális, gyógyító célú kúrákat szerveztek, felismerve azok orvosi hasznát.

Nyugat- és Közép-Európában a 16. század folyamán kialakultak a városi fürdőzés szabályai is, amelyek a fürdőzési módokat és a különböző higiéniai előírásokat tartalmazták. A városi fürdőket mind Európában, mind Magyarországon a kor színvonalának megfelelő orvosi ismeretekkel rendelkező fürdőmesterek üzemeltették, a felügyeletet pedig a magisztrátus tagjai közül kikerült ispotálymester vagy ispotálygondnok (spitalmaister) látta el.

A fürdők ekkoriban már a tisztulás, gyógyulás mellett a társasági és társadalmi élet színterei is voltak, nem egyszer például politikai megbeszélések színhelyei. Ezzel együtt változtak a fürdőzési szokások: a középkori elszigetelt, tisztálkodást szolgáló rövid fürdést hosszú órákig tartó, valóságos társasági események váltották fel, akár étel- és italfogyasztással.

Az intézményt a fürdőmesterek a várostól bérelték, de a fürdővel közös épületben levő lakást meg kellett vásárolniuk. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy ilyen módon igazolta a mindenkori fürdős: a működtetéshez szükséges anyagi fedezet a rendelkezésére áll. Másrészt ahhoz, hogy városi fennhatóságú és feladatú intézmény bérlője lehessen, kellett a polgárjog megszerzése. Ennek alapfeltétele pedig a városban levő háztulajdon volt, így ennek is eleget tudott tenni. A soproni fürdősöknek külön céhe nem volt, szervezetileg a bécsújhelyi fürdősökhöz tartoztak.

A soproni fürdők modern kori történetének ismert intézménye 1836-ban nyitotta meg kapuit a mai Ferenczy János utca 2. helyén.  A kétszintes épület az Irgalmasrendi nővérek által működtetett Gőz- és Kádfürdőként épült. 1866-tól utcájának is névadója lett, a mai Ferenczy utcát ugyanis ettől kezdve Fürdő utcának, majd 1886. és 1934. között Fürdőház utcának nevezték.

A II. világháború után állami fürdőként működött tovább, Kádfürdő néven. A létesítmény üzemeltetését az a tény tette szükségessé, hogy egészen az 1970-es évekig sok lakásban csak csap volt és a folyosón közös WC, ezért a közfürdőknek fontos szerepe volt a higiénia megőrzésében. Külön működött a női és férfi részleg, lehetett zuhanyzó vagy kádfürdő jegyet venni. Utóbbit külön, zárt helyiségben alakították ki.

A város az igényekre való tekintettel további közfürdő létesítését is tervezte, mégpedig a Paprét és a Torna utca sarkán lévő beépítetlen nagy telken. A tervben gőzfürdő, népfürdő, gőzmosoda, szolgálati lakás létesítése szerepelt, második ütemben pedig kis fedett uszodával kívánták mindezt bővíteni. Az ötlet népszerűségét mutatta, hogy összesen 27 tervet nyújtottak be az 1929-ben kiírt pályázatra. Valószínűleg a gazdasági válság okozta nehézségek miatt maradt el a megépítése. A népfürdő az egyre korszerűbb lakások építése révén megszaporodott fürdőszobák miatt hamarosan el is vesztette jelentőségét. Uszoda építésénél pedig a sportversenyre is alkalmas méretek váltak kötelezővé, a Torna utcában pedig ekkora épület nehezen fért volna el.

Források:

Kincses Katalin: A soproni fürdők a kora újkorban. 1997. In: epa.oszk.hu

Fényes Gabriella: Sopron római kori fürdője az Orsolya tér 3. alatt. In: library.hungaricana.hu

Kubinszky Mihály: Elmaradt építkezések Sopronban. In: Soproni Szemle 64. évf. 1. szám, 2010.

harsjozsef.hu

Borítókép forrása: kozterkep.hu