Sterbenz Károly Sopronban látta meg a napvilágot, 1901. január 1-jén. Német anyanyelvűként az iskolában tanult meg magyarul. Édesapja festő- és mázolómester volt, aki maga is folytatott művészi munkát, Storno Ferenc mellett restaurálásokban is részt vett. Ifjú korában apja mellett, majd ifj. Storno Ferenc környezetében pillantott be először a művészetek világába.

Sterbenz már gyermekkorától vázlatfüzetben örökítette meg szűkebb lakókörnyezetét és a korabeli Sopron jellegzetes alakjait. A jól ismert soproni tájak, szőlők, szüretelő gazdapolgárok, borkimérések világa rendre visszaköszön rajzairól, így például a Bécsi út – Szent Mihály utca – Gazda utca környéke, Sopron látképe a Bécsi-dombról, a várkerületi piac és házsorok az üzletekkel. 12 évesen barátjával, Mende Gusztávval – Sopron másik leendő kiváló mesterével - akvarelleket festett a Bécsi-dombon. 1920 előtt és után is sokat járta Sopront és környékét, továbbá a mai Burgenlandot, amelynek szintén megörökítette tájait, nevezetes építményeit.

Az érettségi után Budapestre került, ahol az Iparművészeti Iskolán végzett 1921-ben. Mesterei Helbing Ferenc és Haranghy Jenő voltak. A díszítőfestő és freskókészítő oklevél megszerzése után visszatért Sopronba. Szülővárosához, annak környékéhez haláláig hű maradt.

Kezdetben elsősorban díszítőfestői munkákat látott el: közreműködött ismert soproni művészekkel, így például Horváth Józseffel, Ágoston Ernővel együtt a Bécsi-dombon levő Hubertusz-vadászház és az Erzsébet-kert zenepavilonjának festésénél. 1923-ban szerepelt először a Soproni Képzőművészeti Kör tárlatán – sikerrel; pályázatot nyert, és rajztanfolyamokat vezetett.

Már korai munkái is megmutatták azt a különleges képességét és a nagyközönség számára vonzó tulajdonságát, ahogyan a részleteket pontosan megfigyelte, és alkotásain szeretetteli, gyakran humoros módon adta vissza. Igaz volt ez a lakosság, később egyes emberek, megbízók életéből vett jelenetekre és a város részleteire is.

Hosszú pályája során festett freskót, táblaképet és portrét egyaránt. Dolgozott könyvillusztrátorként, kiállításrendezőként, restaurátori munkája is számottevő volt. Önálló művei közül kiemelkednek a kurucdombi Szent István templom bibliai epizódjai, a GySEV-palota hármas faliképe, a Halász utcai Árvaház kápolnájának freskói, a vasárugyári kultúrotthon és a Bányászati Múzeum, valamint a városháza és a volt megyeháza termeit díszítő falfestményei. Készített egyházi munkákat vidékre is, így Csapod, Szárföld, Écs, Bő, Gór templomába. 

1943 és 1975 között, főállásban 1952-től pedig grafikusként dolgozott a Soproni Múzeumban, ahol a kiállítási installációk készítésébe és a restaurálási munkákba is besegített. A kiállításfeliratok, múzeumi vezetők, szóróanyagok rendszerint az ő keze munkáját dicsérték a korszakban, és a múzeum jeles eseményeire; a múzeumi munkatársak jeles napjaira: esküvő, gyermek születése is több kisgrafikát készített. A soproni egyetem részére szemléltető rajzokat, díszokleveleket, meghívókat, értesítőket, emléklapokat készített évtizedeken keresztül, de a korszak Sopront és környékét bemutató turisztikai kiadványaiban, brosúráiban is megtalálhatók a munkái. Különlegesen szép, hangulatukban a szöveget alátámasztó, emelő illusztrációi készültek Szabó Jenő 1942-ben megjelent Löver című kiadványához. Említésre érdemes továbbá, hogy ő tervezte az 1955-ben újra induló Soproni Szemle címlapját is.

Sterbenz Károly kedvenc és rövidesen nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő műfaja azonban a grafika lett. Figyelmét először, 1924-ben, a Sopronba települt vasútigazgató, Holl Jenő terelte a kisgrafika és főleg az ex libris felé. Az ex libris – magyarul szokás könyvjegynek nevezni – egy könyv tulajdonosának a nevét, vagy annak kezdőbetűit is magában foglaló, sokszorosítható egyedi grafikai alkotás, melyet az illető a könyveinek belső borítójára ragasztott. Holl Jenő nemzetközileg is ismert gyűjtő volt, egy többezer darabos ex libris gyűjtemény büszke tulajdonosa. Ennek darabjait Sterbenz kedvére tanulmányozhatta, s rövidesen maga is megpróbálkozott és komoly sikereket ért el e műfajban.

Az 1930-as évektől figyelme így egyre inkább a kisgrafika felé fordult: ezzel a művészeti ággal biztosította a maga, később családja megélhetését is annak köszönhetően, hogy a rézkarc és a fametszés a nyomdaiparban és más területen is széleskörűen felhasználható technika volt. Sokoldalú munkavégzésének köszönhetően megismerték és megszerették a városban. Múzeumi munkatársait, barátait, megrendelőit gyakran fogadta Ferenczy János utcai házában, ahol a műterme is volt. Ismerősei felkérték személyes vonatkozású alkalmi grafikák készítésére eljegyzés, házasságkötés, gyermekszületés, keresztelő alkalmával. Díszes családfákat is készített. Rajzolt grafikákat különböző ünnepekre, így karácsonyi, újévi, húsvéti üdvözlőlapokat.

Nemegyszer egykor Sopronban tanult főiskolásoknak, egyetemistáknak, illetve Sopronban felnőtt, de a leghűségesebb várostól elszakadt embereknek készített személyes jellegű grafikát egy-egy soproni motívummal, hogy nosztalgiát ébresszen és felidézze bennük az itt töltött évek emlékét. Lehetett ez a Tűztorony, panoráma a városra a Bécsi-dombról, a szüretről hazatérő szőlősgazda lovas szekéren vagy puttonnyal a poncichter negyedben, a pihenőkereszt, a Fő tér a Szentháromság-szoborral, a Szent Mihály-templom vagy a Várkerület a Mária-oszloppal és a piaccal. Megrendelőivel többnyire jó kapcsolatban volt: ismerte foglalkozásukat, jó és kevésbé jó tulajdonságaikat, furcsaságaikat - ezek aztán visszaköszönnek a kisgrafikákon egy-egy szimbólum formájában.

Ex librisei révén hamarosan nemzetközi hírnévre tett szert, munkáival jelentős külföldi kiállításokon szerepelt Párizsban, Krakkóban, Lipcsében és Bolognában. A mai szemlélő számára e könyvjegyekben Sopron művelődéstörténete is kibontakozik.

Szerette szülővárosát, Sopront: többször kínáltak neki kedvezőbb anyagi lehetőséggel és magasabb pozícióval járó állást más városokban, de ezeket visszautasította, mert a leghűségesebb városban érezte igazán jól magát. Német anyanyelvűként ezt válaszolta, amikor a Sopronhoz való ragaszkodásáról kérdezték: „Das ist meine Heimat.” Sopron városa munkásságát 1971-ben Lackner-éremmel, 1979-ben Pro Urbe Sopron kitüntetéssel ismerte el. 1993. november 27-én hunyt el Sopronban. Nevét ma utca viseli az Egeredi dombon.

Források:

Bellák Gábor: Sterbenz. Sopron, 2003.

szivk.hu

Ifj. Nemes András, Ifj. Sarkady Sándor: Sterbenz Károly. Alkalmi kisgrafikák. A soproni kisgrafika nemzetközi hírű mesterének emlékére. Soproni Szemle 77. évf. 2. szám 2023.

hu.wikipedia.org

Borítókép forrása: Soproni Múzeum