A Niederdonau erődvonal három szakaszán 1945 március végéig legalább tizenkét nemzetből származó deportáltak, hadifoglyok − a németek kényszermunkásainak valamely kategóriájába eső, embernek is alig számító elnyomottak − ásták a hadicélú árkokat, fedezékeket, építették a védelmi állások megannyi válfaját. A Dél erődszakaszon egy-egy tábor volt Fertőrákoson, Somfalván (Schattendorf), Ágfalván, Sopronban, Sopronbánfalván, Balfon, Harkán, Kópházán. Nagycenken, Hidegségen, Ilonamajorban, Sopronkeresztúron (Deutschkreutz). Négy helyen tartották az állásépítés nyolcezernyi foglyát Kőszegen. 

Az 1944 decemberében Balfon felállított tábor a soproni járás egyik nagyobb munkatáborának számított. A gyűjtőtábort azzal a céllal hozták létre, hogy az ide hurcolt zsidó és keresztény kényszermunkásokkal, munkaszolgálatosokkal és más foglyokkal felépítsék az akkori német–magyar határvidéken a Südostwall (Délkeleti Fal) erődrendszert. 1944 november-decemberében mintegy 1800-2000 magyar zsidó került a táborba. Elsőként a november 27. és 29. között a Józsefvárosi pályaudvarról deportált ún. védett századok érkeztek, majd a fővárosból gyalogmenetben a határszélre hajtott nők jöttek. „…egy-egy vagonba 90–95 embert préseltek be. Ezek között voltam én is. Lezárt vagonokban, víz és élelem nélkül szállítottak bennünket nyugatra, még a legelemibb szükségletek elvégzésére sem nyitották ki az ajtókat. … Kb. egy heti utazás után a soproni teherpályaudvaron kiszállítottak bennünket, s a környékbeli volksbundisták ütlegelése és a nyilasok gúnykísérete mellett részben Fertőrákos, részben Balf községbe terelték a szállítmányt…” (Fenyő, 1968) December végén a keleti frontról és a Felvidékről hoztak több száz munkaszolgálatost.

A Südostwall táboraira jellemző módon, Balfon is a falusi lakosság portáihoz kapcsolódó pajtákban, istállókban helyezték el a rabszolgamunkásokat. A félig nyitott helységek borzasztóan hidegek és huzatosak voltak, előfordult, hogy reggel vékony hóréteg fedte be a földön heverő zsidókat. A helyiek gyakran kegyetlenül bántak a falujukba telepített munkaszolgálatosokkal, megalázták, bottal verték, kővel dobálták őket. Ebben valószínűleg az is szerepet játszhatott, hogy a nyilasok figyelmeztették a lakosságot: aki bármilyen segítséget nyújt a zsidóknak, azt sárga csillag viselésére kötelezik és internálják. A balfi fürdő igazgatója Wosinski Ernő ugyanakkor saját költségén, titokban élelmezte a munkaszolgálatosokat és 1945 tavaszán közülük többet el is rejtett.

A foglyok felügyeletét az SA és a helybeli és környékbeli lakosokból összegyűjtött "zsidóőrség" látta el. Gyakran feltűntek nyilas csoportok is, amelyeknek "legfőbb elfoglaltságuk az volt, hogy bennünket vertek" − emlékezett egy fél év múlva Hirschel István.

Az erődítési munkálatok a községet övező magaslatokon, a terep adta mélyedések felhasználásával folytak. A kényszermunkások rettenetes körülmények között, éhezve-fázva, állati életre kényszerülve dolgoztak − a megfagyott földet kellett feltörni, óriási farönköket mozgattak, tankcsapdákat, lövészárkokat ástak. A nélkülözések, a higiénia hiánya és az embertelen bánásmód miatt százak pusztultak el. Körülbelül 2000 zsidót tartottak fogva, és rajtuk kívül legalább ennyi német és magyar egyenruhás és/vagy fegyveres is Balfon volt elszállásolva, így a jelentősen megduzzadt lélekszámú községben kitört a tífusz. A megbetegedett zsidókat vagy helyben megölték vagy a Hidegséggel szomszédos Ilonamajorba vitték, ahol az SS likvidálta őket, azonban ez sem szüntette meg a járványt, ezért 1945 márciusában karanténnal kellett lezárni Balfot.

Március végén a felszabadító szovjet csapatok fenyegetően közeledtek, és ennek hírére a német katonai egységek 1945 március utolsó napjaiban szinte pánikszerűen menekültek a soproni térségből, így Balfról is. Egykettőre kiürítették a falut. A zsidók nagy részét nyugat felé indították, a betegeket ún. betegpajtákban magukra hagyták. 1945. március 31-én, közvetlenül a húsvéti ünnepek küszöbén a faluban maradt járóképes zsidók nagy részét − körülbelül 180 férfit és nőt − egy SS tábori csendőr alakulat a falu szélén egy páncélosárokban halomra lőtte. A balfi tömegkivégzés a fasiszta német hadseregnek az utolsó „hőstette” volt Magyarországon. Miközben az elvégzett munka eredményét ellenőrizte, az egyik SS pribék észrevette, hogy a sorban az utolsó, „az a kéksapkás” még mozog a futóárokban. „Behunyt szemmel még hallom, hogy az ajándékba kapott töltényt behelyezi a géppisztoly závárzatába, s meghúzza szinte zajtalanul… Irtózatos érzés … Ez a lövés átszakítja a szájpadlásomat, kitöri a fogaimat, az arcom több helyen átlyukad, elvesztem az eszméletemet… Utána csend, bénító néma csend következett. Úgy mondják, 90 perc telt el. Amikor vértócsában fekve magamhoz tértem, a lövészárok szélén ismeretlen egyenruhájú katonák álltak, sapkájukon az ötágú csillag ragyogott… Megérkezett az első szovjet előörs … Ezek a sok vihart látott harcosok is megborzadtak a kegyetlenségnek eme szörnyű látványán: 179 halott között egyetlen élő ember … Csak napok múlva, a kórházi ágyon tudtam meg, hogy felszabadultam …” – emlékezik vissza a borzalmakra Fenyő József, a kivégzés egyetlen túlélője. 

A fasizmus áldozataiként számon tartott magyar írók, költők és újságírók közül is többen Balfon pusztultak el. Az éhezéstől itt vesztette végleg erejét Sárközi György, a Válasz szerkesztője, a népi írók mozgalmának egyik vezetője, itt lehelte ki lelkét a Felvidékről Balfra hurcolt Gosztonyi Lajos, a Népszava neves újságírója, valamint Komlós Jenő újságíró és Szikla Bertalan tanár. Balfon érte a halál a magyar irodalom egyik legértékesebb egyéniségét, Szerb Antalt is. Az irodalomtörténész 1944. június elején került munkatáborba. November végéig Budapesten tartották őrizetben, majd Fertőrákoson át Balfra szállították. December 16-án ezt írta: „Általában az a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely, és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk. És most már nincs más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz: ezt tartja bennem a lelket..." A háború végét azonban Szerb Antal nem érhette meg. Nyilas őrei Balfon ütötték agyon 1945. január 27-én, Auschwitz felszabadulásának napján.

A „Führer” soha egyetlen beszédében sem szűnt meg hangoztatni: „A világtörténelem során, soha egyetlen nép sem küzdött olyan igaz ügyért, mint a németek …” Térségünkben megmutatták. Balfon és a környező településeken közel nyolcezer női és férfi kényszermunkás esett áldozatul az SS kivégzőosztagainak, vagy halt bele a betegségekbe, a hidegben átélt kíméletlen hajszába.

Források:

Fenyő József: Mi történt Balfon 1945. március 31-én? Soproni Szemle. 1968. XXII. évfolyam 4. szám.

Szita Szabolcs: A magyar tudomány és a szellemi élet mártírjai a Sopron vidéki állásépítésen 1944-1945-ben. In: Környei Attila – G. Szende Katalin (szerk.): Tanulmányok Csatkai Endre emlékére 1996. 

http://konfliktuskutato.hu/

Borítókép: Hidegség-Ilonamajor – halálmenetben meggyilkoltak holttestei

Forrás: http://konfliktuskutato.hu/