Az ónmázas kerámia készítés más szakma, mint az ólommázas eljárásos fazekasság, már a XVII-XIX. században is minden esetben megkülönböztették a fehéredényeseket a fazekasoktól. Míg az utóbbi céhes mesterség volt, a fehéredényesség nem tartozott céhbe. Jellemző példaként említhető, hogy a Herendpusztán 1826-ban letelepült soproni Stingl Vince is fehéredényes volt, és ennek köszönhette, hogy az ekkor mintegy tizennégy tagot számláló szomszédos szentgáli fazekasok nem tették céhükön keresztül lehetetlenné. Sopronban is mindig külön említik a fehéredényeseket a közönséges fazekasoktól. A habánok erőssége az egyenletes, színes alapmáz készítése volt. Ebben utolérhetetlenek voltak és megelőzték az összes európai manufaktúrákat. A fehéredénnyel együtt szereplő, mélytüzű zafírkék edényeik közül számos maradt fenn múzeumainkban, magángyűjteményeinkben, így pontosan ismerjük ezek jellegét, karakterét. Mázuk összehasonlíthatatlanul szebb, mint a velencei „berettino”. Az anabaptisták Európa-szerte az ún. „hesseni” típusú égetőkemencékben dolgoztak, ilyeneket találunk a Dunántúlon, Felsőpéterfalván is. Ezekben kb. 940 Celsius-fokon égették ki az edényeket és a lassú lehűlés alatt tükörsima üvegszerű felületet nyertek. A tejfölös sűrű ónmázba besüppedt színes fémmázak zománcszerűen csillogtak és az egész ragyogó edény repedésmentesen, épségben viselte el az évszázados használatot. A kor embere, aki babonásan félt az ételmérgezéstől, a fényes fehér ónmáznak csodás elhárító hatást tulajdonított: úgy hitte, hogy a habán edények elhárítják az ételmérgezés veszélyét. A fazekasok által használt ólomtartalmú mázakkal szemben ugyanis a habán ónmázon nem voltak repedések, így nem szivároghattak be a zsírsavak, az edények nem foltosodtak és nem tároltak magukban mérgező bomlási termékeket. 

Az anabaptisták a reformáció legradikálisabb szárnyához tartoztak, csak a felnőtt keresztséget fogadták el, mozgalmuk Svájcból indult el az 1520-as években. Vezetőjük, a tiroli Jakob Hutter után hutterita testvéreknek nevezték őket. A habán elnevezés elég késői, a XVII. század végén jelenik meg (ezt a nevet önmagukra nem alkalmazták, inkább későbbi gúnynév volt, a szó eredete vitatott). Az első közösségek Morvaországban alakultak, Erdélyben morva testvéreknek is hívták őket. Az őskeresztények példájára vagyonközösségben éltek, javaik elosztásában az egyenlőség elve volt a mérvadó. Több mint harmincféle mesterséget űztek, voltak köztük takácsok, posztósok, kalaposok, híresek voltak a habán késesek, értettek a földműveléshez, szőlőmunkához, éghetetlen szalmatetőt raktak, de orvosok, bábák is voltak köztük. Bármi munkát végeztek, azt a legmagasabb színvonalon kivitelezték. Javadalmazásuk sok településen jóval meghaladta az átlagos mesteremberekét, ami miatt a helyi lakosok bizalmatlanul és irigykedve figyelték a habánokat. Fazekasok már kezdetben voltak köztük. A XVI. század végétől készítettek ónmázas fehér edényt, melynek titkát sokáig féltve őrizték.

Az erőteljesen katolikus vallású Habsburg-ház sehol nem nézte jó szemmel az új irányzat terjedését, radikális nézeteik miatt üldözték tagjait. Morvaországban, majd a történeti Magyarország nyugati és északi területén (napjainkban Nyugat-Szlovákia) telepedtek le.

Magyarországra kimutathatóan már 1546-tól települtek be folyamatosan az anabaptisták, akik etnikailag túlnyomóan svábok voltak, de tiroli és olasz habánokról is tudunk a krónikákból. A Dunántúlra 1548-ban érkeznek a Nádasdyak birtokaira (Léka, Sopron, Sopronhorpács), ahol főúri védelem alá kerülnek. Szerették és megbecsülték őket a Nádasdyak, saját uradalmaik gazdasági fellendítését szem előtt tartva nem törődtek azokkal a Habsburgok által a magyar törvényhozásra oktrojált tilalmakkal sem, amelyek már ekkor, 1548-ban előírták az anabaptisták kiűzetését. Gyakorta előfordul, hogy kalugyereknek említik őket, utalva a görögkeleti papokhoz hasonló öltözetükre, szakállukra. Mivel kiváló mesterek voltak, bőven kaptak megbízást a nádortól. Már 1556-ban építettek Sopronban az anabaptisták egy „mola boariát” és dolgoztak a környéken Nádasdy nádor építkezésein. 1559 körül Lékán is csináltak egy szárazmalmot egybeszabott lisztpaddal, illetve Sárváron, a vár javításán is dolgoznak újkeresztény mesteremberek. Állandó lakásuk Sopronban volt, innen jártak Lékára és a szomszédos Keresztúrra, hogy Nádasdy Tamás nádorispán parancsait teljesítsék. A termelés és anyagbeszerzés egységes irányítás alatt történt, nemcsak megrendelésre, de értékesítésre is dolgoztak, saját lótenyésztésük és fuvarozásuk is volt. Az újkeresztény szekér-áru után Sopronban „dupla vámot vöttenek” (1597).

1548 és 1562 közötti időből egyetlen olyan esetről sem tudunk, hogy Nádasdy Tamás zaklatta vagy üldözte volna a habánokat − a nagybirtokos főúr humanista volt a szó valódi értelmében, birtokain éppoly békében éltek a katolikusok, mint a protestánsok. Nádasdy Tamás halála után azonban fia, Nádasdy Ferenc, a híres Fekete Bég, már nem vállalta a különben szorgalmas, de a törvények által üldözött anabaptisták támogatását és feltehetően elűzte őket birtokairól. 

Az emlékanyag, mely hazánkban majdnem 1000 db. XVII. századból származó edényre rúg, csupán egyetlen esetben nyújtott támpontot az eredetet megállapítására. Ez az egyedi darab egy kis ónfedeles kupa, melyen elől félreérthetetlenül Fraknó vára látható. Míg a történelmi adatokból kétségtelenül bizonyítható, hogy a XVI-XVII. század fordulóján a habánok Sopronban és környékén működtek, addig – bár a fraknói, lékai, borostyánkői stb. várkastélyok leltárai újkeresztény edényekről tudnak – tárgyi bizonyítékot még nem találtak arra, hogy az itteni telephelyek valamelyikén készültek. A fraknóvári kupa döntő bizonyíték, hogy az Esterházy-birtokon dolgozó gelencsérek művelték ezeket a habán díszedényeket, amelyek egy összetartozó csoportot képeznek. Eldöntetlen marad a kérdés, hogy vajon Nagymarton, Felsőpéterfa vagy Csáva környékén keressük a telephelyet. A későbbi, XVII. század vége felé datált, egyöntetű díszítésű darabokról, melyek Sopronban és Kismartonban maradtak fenn, Haberlandt már korábban úgy gondolta, hogy azok a Fertő környékén készülhettek, mivel a Hanság flóráját és faunáját illusztrálja a dekoráció kissé gyermeteg naiv stilizálásban.

Sopron szabad királyi város három bizonyságjegyének egyike volt a habán ház volt, amelyiknek helyét és mibenlétét sokáig nem ismerték, csak hosszú évtizedek után sikerült megfejteni a név eredetét. Tudjuk, hogy a fazekasok, kályhások égetőkemencéi Bánfalván és a Fövényverem környékén voltak, másutt a városban tűzvédelmi okokból nem engedélyezték ezek felállítását, de azt nem tudjuk, pontosan, hogy a városon belül hol állhattak a habánok házai. Ugyanakkor a XIX. század városrendezési terveinek egyikén, a mai Kossuth Lajos utca és Táncsics utca sarkán lévő üres telket „Habaner Hof” névvel jelölték.  Ez a „Habaner Hof” pontosan ugyanazt a helyet jelöli 1812-ben, amelyet Korabinszky János Mátyás (1740-1811) tanár és térképész, a „Hawaner Haus” helyéül adott meg a bizonyságjegyek felsorolásakor 1786-ban megjelent lexikonjában. A középkorban a céhes kézműves legények vándorlásával kapcsolatban az volt a kialakult szokás, hogy az útjukba eső városokban felkerestek néhány nevezetes látnivalót, bizonyságául annak, hogy valóban ott jártak. Sopron város három bizonyságjegye az Újteleki kapu előtt álló ún. habán ház, az Előkapu átjárója alatt lévő zöld kő és a várfalon elhelyezett szűzlány-fej szobor voltak. A habán ház 1780-ban a városfalakon kívül épült fel, de már több mint 200 éve nem áll. A ház tűzállóságát a folyékony agyagba mártott szalmából készített zsúptető adta.

A habánok messze földön híres ónmázas kerámiájából több darab is megcsodálható a Soproni Múzeumban. 

Forrás: Domonkos Ottó: A soproni habán ház (Habaner Haus), mint bizonyságjegy. Soproni Szemle, LVIII. évfolyam 4. szám/ Műhely /. 2004.

Krisztinkovich Béla: Habán emlékek Sopronban és környékén. Soproni Szemle.  XIV. évfolyam 3. szám, 1960.

Borítókép: Anabaptista család Felső-Magyarországon 1588-ban

Forrás: https://www.igeidok.hu/