Óriási politikai és hatalmi jelentősége miatt a Szent Korona sorsa nagyon hányatott volt az évszázadok alatt. Az Árpád-házi királyok korában jött létre, és hamarosan Szent István személyéhez kapcsolták a mindenkori magyar királyi hatalom legitimációjának erősítése érdekében. A hagyomány szerint I. István király a halála előtti napon, 1038. augusztus 14-én a Szent Korona képében fölajánlotta Magyarországot Szűz Máriának, ezzel kezdődött el az a történelmi folyamat, amelynek során a Magyar Királyság koronázási ékszeréből a magyar államiság jelképe lett. A Szent Korona állami jelképi funkciójára épült a Szent Korona-tan, ami a magyar alkotmányosság alapja volt az Anjou-kor végétől egészen a második világháború végéig. A tan szerint az ország alaptörvényének és jogrendszerének végső forrása a Szent Korona, és mint jogi személy, a Magyar Államnak felel meg. A magyar államiság jelképeként végigkísérte a magyar történelmet legalább a 12. századtól napjainkig, és uralkodói fejékből a kereszténység szakrális tárgyává is vált az idők folyamán. 

Az Árpád-ház kihalását és a mohácsi ütközetet követő időszakban felbukkanó trónkövetelők kezében a korona a legitimáló eszköz szerepét töltötte be, és története során többször is politikai alkuk eszközévé vált. A 13. század és 20. század között összesen tizenegy alkalommal volt külföldön, majd került minden egyes emigráció után ismét haza. Legelőször 1205-ben (április-május) hagyta el a Magyar Királyság területét, ezen év és a legutóbbi hazatérés, vagyis 1978 között eltelt több mint 770 év alatt a korona 135 éven át volt külföldön.
1205. április 17–22. körül Imre király özvegye, Konstancia királyné vette magához a Szent Koronát, amit akkor Székesfehérváron őriztek, és gyermek fiával, III. László királlyal Ausztriába menekült. Innen május közepe táján érkezhetett vissza a korona, mert András herceget 1205. május 29-én koronázták királlyá Székesfehérváron, és nem lehet kétséges, hogy az esemény csakis a koronával mehetett végbe.
A korona második külföldi útja Dalmáciába (1241. szeptember -1242. március) vezetett, IV. Béla király (1235–1270) oda menekítette azt az országára törő tatárok elől. 

Harmadik alkalommal az ereklye 1304. szeptember – 1305. november között Prágában, majd Brünnben és Ausztriában tartózkodott, 1440. november – 1463. július között Bécsújhely, illetve Graz állomások kerültek sorra. 1440-ben Visegrádról került el a korona, amikor I. Habsburg Albert halála után Jagelló Ulászló, és a csecsemő V. László nevében az özvegy Luxemburgi Erzsébet küzdöttek a főhatalomért. A rivalizálás során a királyné udvarhölgye, Kottanner Jánosné Wolfram Ilona egy vánkosba rejtve ellopta a Szent Koronát, a háború azonban végül I. Ulászló javára dőlt el, így a királyi jelvényt birtokló Erzsébet és pártja Habsburg III. Frigyes császárhoz (ur. 1440-1493), Albert utódjához menekült. Huszonhárom évvel később, 1463 nyarán az új magyar uralkodó, Hunyadi Mátyás számára létfontosságú volt visszaszerezni III. Frigyestől a koronát. Mátyást ugyan 1458 januárjában királlyá választották, azonban hat évig nem volt „igazi” király − uralmának törvényes megerősítése a Szent Korona visszaszerzésétől függött. Végül hosszas tárgyalások után és óriási váltságdíj, mintegy nyolcvanezer arany megfizetése fejében a felségjelvény visszakerült Magyarországra. Ezenfelül Mátyás a korona őrzését is újraszabályoztatta, miután 1464 márciusában Székesfehérváron az esztergomi érsek megkoronázta. „Hátborzongató ugyanakkor belegondolni abba, hogy ha 1440-ben Erzsébet királyné nem lopatja el, majd viszi Ausztriába a koronát, Mátyás valószínűleg sohasem lép trónra, hiszen ez esetben Magyarország történelme teljesen más fordulatot vett volna. Hosszabb polgárháború híján édesapjának, Hunyadi János szörényi bánnak aligha lett volna módjában néhány esztendő alatt a politikai elit élére törni, kisebbik fia számára pedig nem nyílhatott volna meg a trónig vezető út” – írja a kötet bevezető tanulmányában a felségjelvény hazatéréseit összegző Pálffy Géza.

Sokan úgy tudják, hogy a Szent Korona a 20. században, a második világháború után került a leghosszabb ideig külföldre, ám ez téves információ, mert a 16. században volt legtovább távol: 1572 szeptemberétől 1608 novemberéig (azaz Habsburg Rudolf és Habsburg Mátyás pozsonyi koronázásai között). Ebben az időszakban megszakítás nélkül összesen több mint 36 éven át előbb Bécsben, majd Prágában, a Habsburg-udvarban tartották a magyar felségjelvényeket. A korona ötödik, 1608. őszi hazatérése több szempontból is fordulópont a magyar történelemben. Ez év elején fordult véglegesen szembe Habsburg Mátyás főherceg bátyjával, II. Rudolf császárral. A főherceg összehívta a pozsonyi országgyűlést, habár erre a császár nem adott engedélyt. Itt a magyar, valamint a felső- és alsó-ausztriai rendek összefogtak a császár lemondatására, amihez nem sokkal később a morva rendek is csatlakoztak. Mátyás a rendi csapatok élén betört Csehországba. Az udvartartását Prágában tartó Rudolf a katonai felvonulásra végül lemondott a Magyar Királyságról és az osztrák örökös tartományokról, a Szent Koronát pedig küldöttsége átadta a főhercegnek és a magyar rendek képviselőinek, akik őt azzal 1608. november 19-én II. Mátyás néven magyar királlyá koronázták Pozsonyban. A magyar rendek kihasználták a „királycsináló” szerepkört, és azzal a feltétellel támogatták Mátyás megkoronázását, hogy az új uralkodó garantálja a szabad vallásgyakorlatot, hozzájárul az országgyűlés hatáskörének megerősítéséhez és a nádori tisztség újbóli betöltéséhez, valamint a rendi kiváltságok megszilárdításához. A korona ekkortól kapcsolódott össze a „rendi nemzet” fogalmával, az uralkodói önkénnyel szembeszálló rendek szabadságjogaival, sőt hosszabb távon még a magyar függetlenséggel is, mégpedig azért, mert a rendeknek sikerült idegenből visszaszerezniük a felségjelvényt.
Soron következő külföldi útjai alkalmával a koronát legtöbbször Bécsben őrizték (1663. szeptember – 1664. december: Bécs, 1683. július – 1687. szeptember: Bécs, majd Linz és Passau, utána újra Bécs, 1703. december – 1712. április: Bécs, 1784. április – 1790. február: Bécs, 1853. szeptember: Bécs). 

Utolsó hányattatása a második világháborúhoz köthető, amikor az amerikai bombázások miatt a koronát 1942 őszén rövid időre egy óvóhelyre menekítették, majd a Szálasi-kormány 1944 novemberében a szovjet hadsereg elől vitette előbb Veszprémbe, Kőszegre, majd a front előretörésével Salzburg közelébe, az ausztriai Mattseebe, ahol újra elásták. A koronaőrség parancsnoka azonban fogságba esése után átadta a 7. amerikai hadseregnek. Az ismételten megtalált koronát 1945 júliusában először Augsburgba, majd egy frankfurti banktrezorba szállították, végül hajón érkezett az Egyesült Államokba, és a Kentucky állambeli Fort Knox katonai támaszponton őrizték, de évekig ez sem volt ismert. Az USA a koronát a Rákosi-rendszer számára nem volt hajlandó átadni, a koronázási ékszerek visszaszolgáltatása csupán a hetvenes években kerülhetett szóba. Az eseményre hosszas tárgyalások után Jimmy Carter elnöksége alatt került sor, és az amerikai fél csak igen komoly feltételek árán volt hajlandó átadni a koronázási jelvényeket. A koronát a magyar népnek és nem az államhatalom képviselőinek szolgáltatták vissza, így Kádár János nem lehetett jelen az átadási ünnepségen; továbbá tilos volt a koronát Moszkvába szállítani, és a Magyar Nemzeti Múzeumban kellett kiállítani.
Közel 33 évnyi távollét után a Szent Korona tizenegyedik alkalommal is hazatért: 1978. január 5-én elnöki különgéppel érkezett Ferihegyre, majd január 6-án Cyrus Vance külügyminiszter adta át a Parlamentben Apró Antalnak, az Országgyűlés elnökének. A koronát ezt követően bő két évtizeden át a Nemzeti Múzeumban állították ki, majd 2000. január 1-től a Parlament Kupolacsarnokában őrzik.

Forrás: Pálffy Géza (Szerk.) (2018): A Szent Korona hazatér - A magyar korona tizenegy külföldi útja (1205-1978). MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont.

https://mnl.gov.hu/

https://mta.hu/

Borítókép: A Szent Korona, az országalma, a koronázási kard és a jogar

MTI-fotó: Ráfael Csaba