Akkor és most – hűség az objektíven keresztül

Rombai Péter fotográfus nem mindennapi módon emlékezett meg Sopron száz évvel ezelőtti eseményeiről. A centenáriumi történéseket sajátos látásmódba helyezve, a múltat és a jelent megjelenítve egy különleges fotósorozatot készített.

Úgy gondoltam, hogy saját projektet kellene csinálnom, valami egyedit, valami különlegeset kellene kitalálnom. Az első koncepció az volt, hogy az eredeti helyszíneket 100 évvel később pontosan azon a napom fotózom le, amikor az események történtek, és a korabeli leírásokat párosítom melléjük. A Lenck-villa megnyitóján találkoztam dr. Tóth Imre igazgató úrral. Beszélgettünk pár szót, és ő lehetőséget adott arra, hogy megnézhessem azt a fotóalbumot, amiben az eredeti képek benne vannak. Miután megnéztem, továbbgondoltam az eredeti ötletet. Mi lenne, hogyha a két képet valahogy összefésülném? Ezért 2020 telén csináltam tesztképeket. Pár képet újrafotóztam, hogy lássam a projekt az életképességét. Az eredmény abszolút meggyőzött. Bár kicsit könnyelműen álltam neki. Nem gondoltam volna, hogy ez a történet ennyire komplikált lesz. Nehéz megtalálni a száz évvel ezelőtti kép pontos perspektíváját. Az eredeti fotó készítésének helyszíne, pozíciója most már sok esetben úttestre vagy forgalmas helyekre esik.  Sok minden megváltozott egy évszázad alatt. A világunk gyorsabb lett, könyörtelenebb.  Sok helyen már autók járnak, kerékpárosok, megváltozott az épületek környezete is. Ebből kifolyólag volt is párszor konfliktusunk a közlekedőkkel.


Foto: Rombai Péter

A legnagyobb kihívás a projektben a megfelelő pozíció eltalálása volt. Valamikor csak egy pillanatig tartott, máskor órákig. A posta előtti sorakozót, illetve a temetési szertartásnak a képeit nehéz volt újból elkészíteni.  A temetőbe négy napig jártam; létrán és a kerítés tetején egyensúlyoztam, amíg a megfelelő pozíciót megtaláltam.

Az eredeti képeket Schäffer Ármin és csapata készítette. Ő volt az a fotográfus, aki a népszavazás eseményeit megörökítette, majd egy albumba fűzve árusította őket.  Éppen ezt az anyagot vette meg a múzeum. Talán a harmincas években leírták a képek keletkezésének helyét és idejét. Ez volt az egyetlen mankó, amin elindulhattam, és ez lett a következő öt hónap menetrendje. Schäffer Árminnak egy komplett csapata volt, nekem viszont csak néhány barátom, akik segítettek. Preiner Tibor az önjelölt asszisztensem, a volt kollégám, Lévai Károly, Szeniczei Patrik barátom és a gyerekkori cimborám, dr. Tóth Roland. Ők segítettek nekem, mert ezt egyedül nem lehetett volna kivitelezni. Szükség volt a laptopot tartani, amin az eredeti kép digitális változata volt, amit fel tudtam nagyítani; sok esetben indokolt volt a forgalmat is figyelni, és természetesen a létrát is kellett tartani, amíg én a tériszonyommal küzdve megtaláltam a tökéletes szöget. 

A képek kiválasztásánál az volt a fő szempont, hogy minél egyszerűbben azonosíthatóak legyenek a helyszínek, és hogy minél több információt adjanak át az utókornak. Összesen körülbelül 56 képet fotóztam újra a 254-ből. Ami leginkább megváltozott ebben a száz évben az talán az, hogy a világ gyorsabb lett. Ahogy figyeltem a képeken az arcokat, az emberek manapság kevesebbet mosolyognak.


Foto: Rombai Péter

A fotózással való kapcsolatom elég régre nyúlik vissza. Sokat kirándultam, és nem volt kivel megosztanom az élményeket, így egy kezdetleges kis kompakt kamerával fényképeztem. Minél többet kirándultam, annál jobban magába szippantott a fotózás.  Próbáltam azt a látásmódot visszaadni, ahogy én szemlélem a világot, aztán azt vettem észre, hogy megváltozott az életem a fotográfia által. Észreveszek olyan dolgokat, amit a többség nem. Sokkal inkább meglátom a hétköznapokban a szépet és a jót. A fotográfia megtanított arra, hogy nincs majd. Most van. Ha nem ragadjuk meg a pillanatot, akkor holnap az már nem tér vissza.Számomra ez a fényképészet nagyon fontos üzenete.

Mindig törekszem arra, hogy abszolút egyediek legyenek a képeim, igyekszem visszaadni a fura látásmódomat. Még egy átlagos témát is próbálok különlegesen megfogni. 


Foto: Rombai Péter

Eddig az emberek nélküli világ, az elhagyott épületek, a csend volt az, ami inspirált, de szerintem éppen a covid ébresztett rá arra, hogy én is társas lény vagyok. Tavaly felkértek, hogy Sopron különböző rendezvényein fényképezzek, ami rendkívül inspiráló volt. A társadalom megörökítése egy új színt hozott nekem, de az épületekről sem mondtam le: ugyanúgy motiválnak, mint eddig, de most már próbálok embert is helyezni a képeimre.

A világ sokkal színesebb és bonyolultabb, mint amilyennek mi gondoljuk. Akár a minket körülvevő környezetben is meg lehet találni a szépséget, nem kell ezért sok ezer kilométert utazni. A téma szó szerint a lábunk előtt hever.

A terveimet nézve pár évvel ezelőtt nagy hangosan közöltem a családommal, hogy 40 éves koromra olyan munkát szeretnék végezni, amit soha többé nem akarok munkának érezni. Akkor a testvérem kinevetett, és azt mondta: “Húzzál bele!”

Elmúltam 40, úgy gondolom, hogy talán jó úton járok. Az érzéseim irányítanak, és azok mutatják meg az irányt. A jövőbe persze némi tudatosságot sem árt belevinni, azonban a fotográfia számomra továbbra is az önkifejezés egyik módja marad. Távlati tervem egy kiállítás Csernobilról, természetesen a kliséket ismét kerülve. Már többször is volt alkalmam a Zóna kulisszatitkait testközelből megfigyelni. A legfontosabb viszont az, hogy a reményeim szerint március elején megnyílik a kiállításom a centenáriumi fotósorozatból. Addig is az, aki a képeimmel akar találkozni, megtalál az Instagramon repesz.tech és a Facebookon RepeszTech néven.

A cikkhez használt fotók Rombai Péter saját fényképei.

Kattintson egy képre a galériánk megtekintéséhez!

Legnépszerűbb cikkek