Soproni Horváth József festőművész 1891. március 2-án született Kemenesszentpéteren, uradalmi gazdatiszt harmadik fiaként. Apja barátságban volt Storno Ferenccel, a soproni festővel és műgyűjtővel, művelt, kultúrakedvelő anyja a szellem nagyjainak tiszteletére nevelte. Szülőfalujában járt elemi iskolába, középiskolai tanulmányait Keszthelyen végezte. Itt szerezte első ismereteit a művészetről, hatással volt rá a Balaton, a néprajzi múzeum, a zalai és somogyi fafaragások gyönyörűsége és természetesen a gimnázium kiváló rajztanára.
A Magyar Képzőművészeti Főiskolára 1908-ban iratkozott be, azután a keszthelyi gazdászképzésre jelentkezett át, orvosi tanácsra. A nehéz vérmérsékletű fiatal Józsefet ezer kételye és önmarcangoló vívódása lelki és testi válságba döntötte, amiből Réti István vezette ki. Tőle tanulta meg, hogy a művészetet csak a legnagyobb odaadással, alázattal, a technikai ügyeskedés háttérbe szorításával lehet szolgálni. Egy év után visszatért a Főiskolára, ahol Révész Imre, Edvi Illés Aladár és Bosznay István voltak a mesterei. 

Oklevelének megszerzése után, 1914-ben Nagybányára ment, Thorma János irányításával két évig itt dolgozott, főleg aktokat festett. Ez a műfaj művészi törekvéseinek központja lett – úgy érezte, hogy a meztelen emberi test a természet remekműve, tehát annak minél tökéletesebb ábrázolása a művész legnemesebb feladata. Egyébként az akt ábrázolása az egyik legnehezebb munka a festészetben, az egyike a legtöbb tehetséget igénylő területeknek. Sokáig a tehetség biztos jele volt, ha valaki nívós aktot tudott rajzolni, festeni.
A Nagybányán töltött időt élete legszebb és legboldogabb szakaszának vallotta, minden idejét és erejét a festésnek szentelhette.

Az első világháború során Bécsbe vezényelték, 1915-ben katonáskodott, de lábhibája miatt nem került a frontra, és hamarosan felmentették. Ezután rajztanár lett Zomborban, amely hely − Nagybánya és a császárváros után − olyan nyomasztóan hatott rá, hogy búslakodó természete még jobban elmélyült. Az akkori képei a kilátástalanság bélyegét viselik, vasárnaponként a szegényház lakóit festette. 1920-ban a háborút követő szerb megszállás elől kalandos úton, Horvátországon át szökött haza, és súlyos betegen érkezett meg szülőfalujába. A lábadozás időszakában ismét faragni kezdett, és 1921-ben megfestette élete első nagyobb figurális akvarelljét, egy öreg parasztot. Ezzel a képpel elnyerte a Műcsarnok Esterházy-díját. 

Betegszabadsága lejárta után még betegen került Sopronba, ahol az Állami Főreáliskolában rajztanárként oktatta diákjait egészen 1950-ig. Így írnak róla az iskola honlapján: „Már megjelenése is – magassága jócskán meghaladta a 190 cm-t – imponálóan hatott, ő volt a reálisták szeretve tisztelt „Hosszi”-ja. Ifjú korában kitűnő úszó volt, de idősebb korában sem hiányoztak súlyzói a műteremből, melyekkel rendszeresen gyakorlatozott.” Egész generációt indított el a művészpedagógus pályán. Sebestény Ferenc, Ákos Ernő, Reinecker János, Richly Emil, Szarka Árpád, Varga László, Schey Ferenc, Kunt Ernő Munkácsy- díjas rajztanár-művészek és Szakál Ernő Munkácsy-díjas szobrászművész vallhatták első mesterüknek Horváth Józsefet.

A művész végleg berendezkedett a festőket megihlető hangulatos Sopronban, a szomszédos Brennberg és Bánfalva Nagybányára emlékeztette. Az itteni első siker egyre fokozódó önbizalommal töltötte el, amelynek gyümölcse egy sor arckép, többalakos képek, interieürök. Majd jött a nagy képek és nagy sikerek ideje. A Vallomás című, kétalakos alkotásáért (1927) az 1929. évi tárlaton a Magyar Akvarell- és Pasztellfestők díját nyerte el. A magyar akvarellfestészet egyik mérföldkövévé vált ez a kép. Akvarelljei 1930-tól sorra díjakat nyertek, már kritikusai is az „akvarell nagymestereként” emlegették (Halmos Izor-díj, Állami Grafikai-díj, Rökk-díj, Balló Ede-díj stb). 1933-ban a soproni gazdanegyedben nyitott műtermet, ekkor készültek legszebb akt és zsánerképei (Fürösztés, Tükör előtt, Fürdő leány). Ebben az időben találta meg a festés technikájában is azt a kifejezési módot, melyhez élete végéig hű marad. Áttért a vízfestésnek egy új módjára: a festésre a vízzel leöntött Whatman-papíron. Ez a technika a tökéletes rajztudáson felül, rendkívüli festői koncentrációt és lélekjelenlétet követelt, hiszen a papír száradásának gyorsan változó fokozatait kellett másodpercnyi pontossággal kihasználni a színek felrakására és a tónusok egybehangolására. Munkásságával a vízfestést az olajfestészettel egyenrangúvá emelte. Témáit mély emberi érzések kifejezése jellemezte, technikájában pedig igyekezett átszellemesíteni az anyagot. 

1933-ban vette feleségül Mühl Hermint (1906-1981), művészbarátainak nővérét. Házasságukból egy lány és egy fiú született. Ekkor már díjak egész sorát kapta, kiállításai rendszeresek lettek. Hívták többször is tanárnak a Képzőművészeti Főiskolára, de nem hagyta el Sopront. A népszavazás emlékére alapított soproni Hűség-díjat 1939-ben neki ítélték, addigi munkássága elismeréseként.

Szakál Ernővel közösen nyitottak műtermet az Árpád utcában, ami a háborúban bombatalálatot kapott. 1949-ben nem írta alá a Mindszenty bíborost elítélő tanári petíciót, ezért nyugdíjazták, nyugdíjat nem kapott. 1954-ben Munkácsy-díjjal tüntették ki, ettől kezdve jelent meg neve előtt a „Soproni” előnév, amelyet életében nem használt. Öregkori visszaemlékezése „Életem” címmel jelent meg, 1958-ban.

Soproni Horváth József Sopronban hunyt el 1961. április 22-én. Váratlan halála nagy fájdalmat és veszteséget okozott: „Mintha Sopronnak egyik tornya dőlt volna le” (Becht Rezső). 1972-ben özvegye kezdeményezésére emlékmúzeum nyílt műveiből a Caesar-házban. Szobrát a Várkerület 7. szám alatt, a Rejpál ház előtt láthatjuk, amelyet a művész fia és a Városszépítő Egyesület összefogásából állítottak. A mellszobrot az egykori tanítvány Kutas László készítette és ajándékozta a városnak.

Forrás: http://sopronihorvath.net/hu/

https://www.szivk.hu/

Borítókép: Soproni Horváth József

Forrás: https://www.kieselbach.hu/