A Nádasdy-kastélyáról is híres, ma már Ausztriához tartozó Darufalván (osztrák nevén: Drassburg) született 1896. augusztus 13-án. Édesapja, Csatkai Ignác, e településnek volt a körzeti orvosa, édesanyját Fischer Josefine-nak hívták. Családnevük eredetileg Krausz volt, őseik Veszprém megyében élő németek, illetve zsidók voltak. Krausz Ignác 1888-ban magyarosította a család nevét Csatkaira. A gyermekek - Jenő, József és a legifjabb, Endre - multikulturális, háromnyelvű környezetben nőttek fel Darufalván, s ez alapjaiban meghatározta későbbi munkájukat és kutatásaikat. Amikor a család Sopronba költözött (Mátyás király utca 30. szám alatti házba), az orvos apát egyszerűen a szegények orvosaként emlegették. 

Endre a Soproni Evangélikus Líceumban érettségizett 1914-ben. Ezt követően beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészettudományi karára, tüdőbajával azonban több évig szanatóriumokban kezelték, így tanulmányait csak nagy késéssel tudta befejezni. Betegsége alatt az időt önképzésre használta fel. 1917 szeptemberében jelent meg első cikke (Pár szó Sopron szépségéről), amelyben német példákra hivatkozva szorgalmazta a helyi műkincsek összegyűjtését és kiállítását, továbbá a Sopron, Kismarton, Eszterháza és Fraknó környékén szervezett tanulmányi séták hasznossága mellett érvelt. 1925-ben doktori címet szerzett Kazinczy és a képzőművészetek című dolgozatával. Ezután visszatért Sopronba, ahol tanításból, újságírásból, alkalmi megbízásokból, helytörténeti és művészettörténeti publikációiból tartotta fenn magát. "Szabadúszó" maradt, aki nemcsak Sopron műemlékeit tanulmányozta, hanem az első volt, aki bejárta az egész Sopron vármegyét, összegyűjtötte a műemlékek helyi és levéltári adatait és saját költségén kiadta a vármegye műemlékeinek topográfiáját. Ez a három kötet ma már könyvészeti ritkaság. Maradt még ideje és ereje az elcsatolt Burgenland műemlékeire is, sőt a kismartoni Wolf-múzeum munkatársa is volt ebben az időben. Szoros kapcsolat fűzte ugyanis a gazdag borkereskedőhöz és jeles műgyűjtőhöz, Wolf Sándorhoz, aki maga is folytatott történeti kutatásokat Kismarton és környéke zsidó közösségeiről. 1926-ban a fiatal művészettörténész olaszországi gyógykezelésen vett részt, majd miután felgyógyult, Wolf megbízta őt gyűjteménye katalogizálásával. Csatkai innentől kezdve az év egy részét mindig Kismartonban töltötte, és céltudatos gyűjtőmunkával, valamint az árverések adta lehetőségek kihasználásával európai jelentőségűvé fejlesztette Wolf gyűjteményét. 

1928-ban összeállította a Magyar Művészet folyóirat soproni különszámát, 1932-ben Kismartonban Haydn-kiállítást, 1936-ban Liszt-kiállítást rendezett. Közben itthon is folytatta tudományos munkásságát, több kötete is megjelent. Megírta a Soproni Zeneegyesület, a Képzőművészeti Kör és a Városszépítő Egyesület történetét is. 1932-ben jelent meg a Sopron és környéke műemlékei című kötete, 1936-ban a Régi soproni házak, régi soproni családok, 1938-ban az Idegenek a régi Sopronról című művei. A német megszállás alatt menekülnie kellett Ausztriából, a hűség városa azonban kiállt mellette. A Volksbundtól megmentett Kaszinót, a Magyar Művelődés Házát az ő színdarabjával nyitották meg, 1944-ben pedig a város világi és egyházi értelmisége beadvánnyal fordult a belügyminiszterhez, Csatkai mentesítését kérve a zsidótörvények alól. Az akció sikertelen volt, így 1944-ben a művészettörténészt munkaszolgálatra hívták be. Szakmaszeretetét, emberi nagyságát mutatja, hogy a bevonulást megelőzően könyveit és jegyzeteit a városi levéltárban biztonságba helyezte. Bízott abban, hogy jobb idők bekövetkeztével még használhatja azokat. Szerencsére így is lett. Számos tábort megjárva, a szeretett város mellett, Kópházán szabadult fel – félholtan. Az országút melletti árokban találtak rá, csontig lesoványodva. A soproni kórházban mentették meg az életét.
1945-ben, felépülése után megbízták a romos városi múzeum újjászervezésével. Csatkai lelkesen látott munkához, az intézmény 1947. július 28-án – a vidéki múzeumok közül elsőként – megnyitotta kapuit. 1951-től az MTA Művészettörténeti Főbizottságának tagja lett, 1952-ben kandidátusi fokozatot szerzett. 1953-ban a Sopron és környéke műemléki topográfiája című kötetéért Kossuth-díjjal tüntették ki. 1955-ben az újra indult Soproni Szemle főszerkesztője lett, ezt a tisztet haláláig betöltötte, 1963-ban vonult nyugdíjba.

Csatkai Endre 1970. március 2-én hunyt el. Munkássága főként a XVIII-XIX. század művészettörténetét ölelte fel. Tucatnyi könyve, közel 200 tanulmánya, ezres nagyságrendet meghaladó hírlapi cikke jelent meg. Tudásával, kitűnő nevelői vénájával valóságos iskolát teremtett maga körül.

Ő maga küzdött azért, hogy az egykori Képezde utcát, Múzeum utcává nevezzék át.  1987-től az utca az ő nevét viseli. Az Előkapuban, egykori lakóházán is emléktábla őrzi emlékét. Sopron városa Csatkai-díjat alapított a kiemelkedő eredményt elérő, fiatal helytörténészek számára.

Jó barátja, Zádor Anna művészettörténész írta róla később: Csatkai „egyike volt az utolsó polihisztoroknak, aki abban az utolsó órában működött, amikor a tudományok végleges szakosodása és szétszakadása még nem irtotta ki az ilyen emléket.”

Forrás: Sarkady Sándor (szerk.): Aranykönyv 2000. Sopron: Quint Reklámügynökség, 1999. p. 170-171.
Környei Attila (szerk.): Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. A Soproni Múzeum Kiadványai 2. Sopron: Soproni Múzeum Alapítvány, 1996. p. 11-16.
Zádor Anna: Csatkai Endre (1896–1970). In: Csatkai Endre: Kazinczy és a képzőművészetek (1925). Szerk. Galavics Géza. Budapest, 1983. 9–14.

Borítókép: Csatkai Endre. Forrás: Akadémiai értesítő, 1954.