Kipellengéreznek, pellengérre állítanak, mondjuk ma, amikor valakit nyilvánosan kínos helyzetbe hoznak, megkritizálnak. De mi célt is szolgált eredetileg a pellengér, amelyből országunkban egyetlen darab maradt épen az eredeti helyén, köztéren? 

A pellengér a feudális korban alkalmazott büntető eszköz volt, amelyet szégyenkőként (szégyenoszlop, szégyenfa) is emlegettek, és amelynek nevelő-elrettentő-visszatartó ereje a nyilvánosságban rejlett. Általában kőből készült dobogóból és a rajta elhelyezett oszlopból állt, és jellemzően a város vagy község legforgalmasabb helyén, a piacon vagy a templom kapuja mellett helyezték el. Nyakvassal vagy bilinccsel előre meghatározott időre odaláncolták az elítéltet, és ezáltal kitették a nép bámészkodásának, csúfolódásának, nemritkán bántalmazásának is, vagy éppen a pellengéren verették meg a hóhérral vagy a poroszlóval. Nyakába szégyenkövet vagy a bűnét ábrázoló szégyentáblát akasztottak. A pellengérrel való büntetés fő- és mellékbüntetés lehetett, és célja az volt, hogy az elítéltre nyilvánosan felhívják a társadalom figyelmét és egyúttal meg is szégyenítsék. Akit a hóhér közreműködésével állítottak pellengérre, elvesztette polgári becsületét; az elítélt jogvesztetté vált, nem volt többé teljes jogú tagja a társadalomnak, pl. nem lehetett tagja a céhnek. Mellékbüntetésnek tekintették, ha a testfenyítő vagy testcsonkító büntetést a pellengér mellett hajtották végre, pl. a megvesszőzést vagy a fül levágását. A pellengérhez állított személyeket helyi szokás szerint sok esetben felruházták, díszítették bűneik jelképeivel is. Ezt a gyakorlatot Magyarországon is feljegyezték, egy alkalommal a pellengérre állított kocsmai verekedő mellé helyezték a tépett ruházatot, kést, valamint az áldozat véres ingét. Néha kardot tettek az elítélt kezébe, ami azt szimbolizálta, hogy halált érdemelne és csak kegyelemből nem vették el az életét, vagy gyakorta arra is kötelezték a bűnöst, hogy időnként fennhangon mondja el azokat az okokat, amelyek miatt a pellengér mellett kellett állnia. 

Magyarországon a német lakosságú területeken már a 13. század óta alkalmazták, V. Károly 1532. évi törvénykönyve óta pedig általánosan is használták a különböző büntetőhatóságok ezt a megszégyenítő jellegű büntetést. A pellengér gyorsan terjedt, a 16. század második felétől már csaknem minden településen állt egy, amelyet egyúttal a büntetőhatalom jelképének is tekintettek. A 19. századig úgy hozzátartozott a városok, falvak képéhez a piactéren vagy a községháza, városháza, esetleg a malom előtt felállított szégyenoszlop, mint a templom. Különösen a városi elöljáróság rágalmazóit, a kisebb értéket eltulajdonító tolvajokat, és a feslett életű, „rossz magaviseletű asszonyszemélyeket” fenyítették pellengérre állítással. 1786. után már csak a lopás büntetésére volt alkalmazható a pellengér, mert II. József eltörölte ezt az emberi méltóságot megalázó büntetést, később eltávolíttatta a szégyenoszlopokat is. Halála után azonban számos helyen visszaállították és alkalmazták az évszázadokon át “jól bevált” módszert egyéb megszégyenítő büntetési eszközökkel együtt.  

A 19. századi polgárosodás széleskörű büntetőjogi reformokkal is együtt járt, ezek eredményeként véglegesen megszüntették a középkori eredetű büntetési nemeket, a funkció nélkül maradt pellengéreket pedig lebontották. Napjainkban alig néhány példány maradt csak belőlük, közülük a bozóki és a királytelekpusztai múzeumban látható. Eredeti helyén áll azonban a Fertőrákoson felállított pellengér, immár közel négyszáz esztendeje dacol az elmúlással. 

A feudális korban a püspökség kiváltságokat biztosított Fertőrákos számára, az egyik ilyen privilégium volt az, hogy a település önállóan bíráskodhatott, és pellengért állíthatott fel. Az 1630-as években börtönt építettek a piactéren a föld alatt, amely fölé egy oszlopot emeltek, és ez szolgált pellengérként. Ez a ma is álló pellengér, azaz szégyenoszlop. Barokk stílusban készült. Három koncentrikus lépcsős talpazatból emelkedik ki a − felső harmadában hengeres − hasáb alakú kőoszlop, amelyet gömbben végződő gúla koronáz. Tetejére fém zászlót illesztettek, mely régebben nemzeti színű volt, ma a község címerének színeit viseli (kék-fehér). Egy időben kovácsoltvas kerítés vette körül (az 1960-as évek elején még megvolt). 1630 előtt is volt börtön a piactéren, a községháza és az uradalmi malom közt, de annak nem volt pellengére. 1628-ig még a korábbi áristom szomszédságában álló szilfához kötözték, akit arra ítéltek. Az új börtönt és a pellengért a község vezetői kezelték − ők zárták el a kihágókat, vagy ítélték őket pellengérre. Az új oszlop sokáig töltötte be fenyítő szerepét. Kevesen ismerik, hogy ezt a középkori büntetést még a 20. században is alkalmazták néha a településen. A fertőrákosi pellengérre állítottak például 1912-ben egy házasságtörő asszonyt, az 1930-as években pedig egy másik faluból való embert kötöztek ki a pellengérre három napra kukoricalopás miatt. Hárs József helytörténész Fertőrákos című kötetében egy ennél későbbi esetet is említ: „ …a Soproni Világosság 1946. augusztus 5-i cikke a tanúbizonyság arra, hogy igénybe vették még később is ezt a fenyítő eszközt. A tolvajt a főtérre ültették − fogalmaz a kissé tájékozatlannak látszó cikkíró −, s hátára táblát akasztottak, rajta a felirattal: „Krumplitolvaj!” Néhány évvel később már a helybeliek sem emlékeztek rá, mire volt jó ez a szégyenoszlop. Ma viszont – éppen azért, mert az országban egyedüli – igazi idegenforgalmi attrakció.”

A pellengért Fertőrákos község fennállásának 800 éves jubileuma alkalmából Fertőrákos község Önkormányzata restauráltatta 1999-ben.

Forrás: Hárs József (2000): Fertőrákos. Száz Magyar Falu Könyvesháza. Budapest

https://www.geocaching.hu/

Borítókép forrása: http://www.ferto-to.hu/