Elég az hozzá - a soproni írónő sopronhorpácsi történetei

A regény szinte beszippantja és elrepíti olvasóját a nem is olyan régi, mégis olyan távolinak tűnő '90-es évekbe. Elég az hozzá - így szól a soproni születésű Bankó-Erdősi Viktória első könyvének címe, melynek története is itt a közelben Sopronhorpácson játszódik. Az írónővel beszélgettünk a könyv születésének körülményeiről és az azt övező fogadtatásról.

2020 szeptemberében jelent meg első könyved, az Elég az hozzá című regény. A legnagyobb könyvesboltok kínálata között is megtalálható a mű. Melyik volt az a pillanat, amikor realizálódott benned, hogy valóban lett egy könyved?
Mikor leírtam az utolsó mondatot, és úgy éreztem, hogy készen van, nem akarok hozzá tenni többet, akkor rögtön született egy makacs gondolat arról, hogy nagyon szeretném, ha mások olvasnák, ha másoknak is adna olyan pillanatokat, mint nekem a megírása adott, ha másnak is megelevenedne a gyermekkora, ha más is láthatná még egyszer a nagyszüleit. Akkor realizáltam, hogy ez a dokumentum ott a laptopomon könyvvé kell változzon. Ez természetesen nem ment olyan gyorsan, de tudtam, hogy addig megyek, amíg kézzelfogható lesz. A férjem érzelmileg, a legrégebbi barátnőm pedig szakmailag is támogatott ebben, így elérhettem, hogy a könyv a kezembe, és mások kezébe kerüljön.

A munkafolyamatnak melyik része volt a legizgalmasabb számodra?
Épp a minap beszélgettünk erről Grecsó Krisztiánnal, aki azt mondta, mikor leteszed a pontot a regény végén, az a legjobb érzés, hogy „na, megírtam”. Azt feleltem neki: "én éppen innentől leszek bizonytalan, mert amíg tele van a történettel a fejem, addig nagyon pontosan látható az út előttem, amin végig akarok menni". Izgalmas napról-napra haladni néhány ezer karakterrel a szövegben, visszaolvasni másnap az előző napit, az is rendkívül motiváló. Amikor azonban a főszöveg kész, akkor születnek bennem a kételyek, hogy talán az egész koncepció rossz, mindent át kellene írni, kihúzni, betoldani és így tovább. Az írás maga sokszor fájdalmas, nehéz is, de mindenképpen a legizgalmasabb munkafolyamat.

Az köztudott rólad, hogy szeretsz olvasni, de hogyan kerültél át a szépirodalom írói oldalára?
Mindig írtam, gyerekkoromtól kezdve. Ez volt a szelepe annak a rengeteg szónak és képnek, ami bennem kavargott. Egész korán kereken és színesen fogalmaztam már, a legegyszerűbb dolgokat is szerettem szépen elmondani. Ezzel tehát soha nem volt bajom, azzal inkább volt, hogy mit meséljek. Hosszú-hosszú idő telt el, míg rájöttem, hogy olyat tudok a legőszintébben és a legmélyebben elmesélni, ami legalább részben bennem születik. Oda kell adnom a legtitkosabb gödörbe ültetett magjaimat, ha azt szeretném, hogy higgyenek nekem és elfogadjanak. Ehhez kellett idő, ehhez kellett önismeret, elfogadás, és az elfogadásból születő bátorság.

Nosztalgia, számvetés és búcsú is egyben az Elég az hozzá. Honnan jött az ötlet a történethez? Mennyire alapszik valóságos élményeken?
Teljes mértékben valós az alapja. Számvetés, mert, ahogy sokaknak, nekem is búcsút kellett mondanom a nagyszüleimnek. A halálukat el tudtam fogadni, ebben a kérdésben már békét kötöttem az élettel, de azt nem voltam képes megemészteni, hogy a történeteik, és mindaz, amit tanultam tőlük, nyom nélkül tűnjön el. Nagyon tiszteltem őket azért, ahogy éltek, és a végső tisztelgésem lett a regény, ahol megrajzolom az alakjukat, megírom a meséiket.

Kinek íródott a könyv? Mi a tapasztalat ennyi idő után kik olvassák legszívesebben?
Eredetileg úgy gondoltam, hogy főként az én korosztályom, a nyolcvanas években születettek olvassák majd szívesen, és talán az ő szüleik. A későbbiek azt igazolták, hogy jóval fiatalabbak, és idősebbek is nagyon kedves olvasmánynak találták, mellyel könnyen tudtak azonosulni. Így azt mondhatom, hogy tizenévesektől kezdve egészen a legidősebb korosztályig terjed a regény olvasótábora.

Aki olvassa a könyvet, kicsit azt érzi, hogy ezt akár ő is írhatta volna, annyira felidézi a mostani 35-40 évesek gyerekkorát, hogyan sikerült ilyen mélyrehatóan ábrázolni azt a korszakot? (kicsit itt a karakterekről is írhatnál, hogy az ő ábrázolásuk során mit szerettél volna megjeleníteni)

Azt gondolom, a stílusom erőssége az ábrázolásban rejlik. Nem akarok sosem nagyot mutatni, sok pici, apró dolgok szeretnék inkább, gesztusokat, mozdulatot, egy elguruló almát, egy tál gőzölgő levest, egy fáradt asszony kezét, a lihegő kutya nyelvét. Ennek a technikának köszönhetően a könyv filmszerű, kamerán keresztül mutat, és ritkán nagy totálban, sokkal inkább ráközelítésekkel. Szerethetővé akartam tenni magát az embert minden gyarlóságával együtt. Az volt a szándékom, hogy aki még teheti, ölelje magához a nagyszülőjét, vagy a szülőjét, aki pedig nem teheti már, az tudjon vele fejben összeforrni még egyszer. Ebben volt segítségemre a főhős, egy tízéves gyermek látásmódja, aki még nem előítéletes, aki nagyon erősen érez, és főként mindent megfigyel. Ő beszél hozzánk, olvasókhoz, ő mutatja meg nekünk: „Nézd! Ő a nagyanyám, ő a nagyapám, és ez itt az életünk.”

Nem is volt olyan rég, mégis olyan távolnak tűnik ez az időszak. Mi az, ami szerinted gyökeresen megváltozott az akkori generáció és a mostaniak nyári szünete között? Hogyan alakultak át a családi kapcsolatok?
A könyvben néhány sorban elbújtattam a választ erre kérdésre. Úgy látom, minden megváltozott. Ami nem baj, teljesen természetes, hogy az idő halad, a szokások pedig változnak. Mégis, a mi esetünkben ez a változás nagyon gyors volt, helyt kellett állnunk abban és ebben is. Mi még láttuk a kukorica morzsolást, ugyanakkor 12 megapixeles mobiltelefonnal a zsebünkben, elektromos autóval száguldunk reggelente a munkahelyünkre. Nekünk még nagy dolog volt a külföldről hozatott márkás edzőcipő, most pedig teljesen megszokott négy D-s moziba vinni a gyermekünket. Mi vagyunk az alkalmazkodás generációja, akik robotként rohanunk előre, de néha azért belenyilall a szívünkbe, hogy de jó lenne a pad tetején ülve szotyizni egy üres, rozsdás játszótéren.

A családi kapcsolatok nálunk úgy változtak, hogy sajnos sokkal lazább és hézagosabb a kötelék a nagyszülők és a gyermekeim között. A szeretet persze ugyanaz, de az együtt töltött idő mennyisége és minősége fájdalmasan lecsökkent. Sokaktól hallom ezt a szomorú tényt. A megoldást abban látnám – és ez persze csak egy felesleges „mi lett volna, ha” frázis -, ha a szüleink korosztálya nem fáradt volna el ennyire lelkileg és testileg a maga végigdolgozott és szenvedett életében.

Aki még nem tette, mindenképp olvassa el az Elég az hozzá című könyvet, de talán már nem is kell olyat sokat várnunk, és kezünkbe vehetjük Bankó-Erdősi Viktória következő kötetét, de addig is, ha tehetik, olvassák novelláit a szerző online felületein.

Legnépszerűbb cikkek