„A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat, és a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették… Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat, a kincses Kolozsvárt, a Székelyföldet, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert… A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott.” − így tudósított a korabeli magyar sajtó arról, hogy százegy évvel ezelőtt, 1920. június 4-én délután fél ötkor a magyar delegáció képviselői a versailles-i Nagy-Trianon palotában aláírták az első világháború győztes országai által diktált békefeltételeket. A békeszerződés aláírása – Apponyi Albert szavaival – egyet jelentett az öngyilkossággal, elutasítása esetén viszont Magyarországot megölték volna. Ma már a történészek egyetértenek abban, hogy a diktátum pillanatnyi nagyhatalmi érdekek mentén, példátlanul és indokolatlanul szigorúan bánt a magyarokkal.

Az is egy péntek volt, történelmünk legsötétebb napja, amely a mai napig sajgó sebeket ütött a magyar nemzet lelkén. A mindössze negyed órás ceremónia keretében aláírt békediktátum az ország számára olyan történelmi traumát jelentett, ami miatt Trianont joggal tekinthetjük a 20. század legnagyobb magyar nemzeti katasztrófájának. A békeszerződés ugyanis törvényesítette a törvénytelenséget: Nagy-Magyarországot néhány random mozdulattal felszeletelték és szétosztották. Elszakították tőle Nyugat-Magyarországot, a Felvidéket, Kárpátalját, Erdélyt, az Alföld kelet részét, a Délvidéket (Bácska, Bánát) és Horvát-Szlavónországot. Az ország elveszítette a területének kétharmadát, Románia egyedül nagyobb területhez jutott, mint amekkora Magyarországnak megmaradt. A népessége 18 millióról 7 és fél millióra zsugorodott, több mint három millió magyar − a teljes magyar nemzetségnek kb. harmada − került az új határokon kívülre, az utódállamokba, sorsuk egy tollvonással megpecsételődött. Vajon milyen volt számukra másnap reggel egy másik országban ébredni? Ráadásul az elcsatolt magyar lakosság igen tekintélyes része, leszámítva a Székelyföldet, az új határok mentén, viszonylag egy tömbben élt. Magyarország határainak a megvonása tehát az etnikai elvek teljes figyelmen kívül hagyásával született meg. A területi és emberveszteségek mellett számos, a nemzeti szuverenitást súlyosan korlátozó intézkedéseket is tartalmazott a békeszerződés. Az ország haderejének létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget, és korlátozták a fegyvergyártást. Ezek betartását az e célból Magyarországra küldött katonai ellenőrző bizottság végezte. A később megállapítandó jóvátétel formájában kötelezték továbbá Magyarországot az általa okozott háborús károk megtérítésére, valamint a nemzetközi kereskedelemben a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezmény elvének biztosítására. 

Súlyosan igazságtalan döntések, amelyek az összmagyarság számára rendkívül mély, sok tekintetben máig ható gazdasági, pénzügyi, politikai, katonai, társadalmi, ideológiai, szociális, közlekedési, kulturális, morális, és nem utolsó sorban lelki megpróbáltatást okoztak. A huszadik század során átélt legnagyobb nemzeti válság kezelésére mind a mai napig nem sikerült a megfelelő terápiát megtalálni. Ekkora veszteséget és megaláztatást igazából nem is lehet a maga teljességében feldolgozni. A történelmi megrázkódtatások hosszú időre kihatnak, és bár egy idő után együtt tudunk élni velük, feledni száz esztendő sem elegendő. „Mert nem lehet feledni, nem, soha, / Amíg magyar lesz és emlékezet, / Jog és igazság, becsület, remény, / Hogy volt nekünk egy országunk e földön, / Melyet magyar erő szerzett vitézül, / S magyar szív és ész tartott meg bizony. / Egy ezer évnek vére, könnye és / Verejtékes munkája adta meg / Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.” (Juhász Gyula: Trianon)

A trianoni szerződést csupán egy esemény módosította: az idén centenáriumát ünneplő soproni népszavazás. Nyugat-Magyarország egyes területein esély nyílt a trianoni határok megváltoztatására, 1921. december közepén Sopron és nyolc környező település lakossága népszavazáson dönthetett arról, hogy hazáját és szívét Magyarországon őrzi meg, vagy Ausztriába helyezi át. A Sopron környéki voksolás hazánk számára csodás győzelemmel – voltaképp az egyetlen tartós revíziós sikerrel – zárult. A diadalban kulcsszerepet játszott, hogy a város polgársága 72%-os arányban a magyar impérium mellett szavazott; ez azt jelenti, hogy a német anyanyelvű lakosság jelentős része is a maradást választotta, tehát az 1922-ben adományozott „civitas fidelissima” cím kétszeresen is megillette Sopront.

Trianon százegy év után is minden magyar fül számára az egyik leggyűlöltebb szó, amely az igazságtalanságot, az elkeseredettséget, a tehetetlen szomorúságot jelképezi, de ugyanakkor az összetartozás szimbóluma is. Hogy e fogalmakat senki se feledje – se mi, se az utánunk jövő nemzedék – június 4-ét, az 1920-as trianoni békediktátum napját az Országgyűlés a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló 2010. évi XLV. törvényben a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította. Az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”. A törvény a békeszerződés aláírásának 90. évfordulóján, 2010. június 4-én lépett hatályba.  

Van fájó szívünk, és van könnyező szemünk, de van Istenbe vetett reményünk is, mert lám, egy évszázad elteltével is itt vagyunk, élünk, összetartozunk. Bár szétszabdalták ezeréves hazánkat és nemzetünket, lélekben nem tudtak szétszakítani minket. A sokféle nehézség, balsors közepette mindig megragadjuk egymás kezét és mindazokat az értékeket, amelyeket örökségként kaptunk őseinktől: a magyar nyelvet, a magyar kultúrát, a hagyományokat, a hitet és a kereszténységet, és a jövőbe tekintünk. Tudjuk, ha összetartunk, nincs az a csapás, mely ledönthetne minket. 

Elkerülhető lett volna Trianon? Miért történhetett meg? Vagy mi lett volna, ha...? Ha nincs Trianon, ha a magyar vezetés nem írja alá a békeszerződést stb.? Ki tudja, hányszor és hányszor merültek fel bennünk ezek a kérdések, és hány alkalommal próbáltuk elképzelni, hogy mi lett volna, ha. Mi, mai magyarok a múltat megváltoztatni sajnos nem tudjuk, viszont erőt meríthetünk abból, hogy a magyar nemzet határokon átívelő összetartozása száz esztendő alatt erősebbnek bizonyult azon erőknél, amelyek azt fel akarták számolni. Ma, a nemzeti összetartozás napján emlékezzünk arra is, hogy a magyarság végét jelenthette volna Trianon, azonban a magyarok nemcsak túlélték ezt az időszakot, hanem napjainkban a Kárpát-medence legnépesebb nemzetét alkotják. Igaz, hogy egy nehéz évszázad van a hátunk mögött, de a magunk által alakítható jövő áll előttünk − rajtunk múlik, hogy a nemzet tagjait összekötő szoros kötelék a következő száz évben is fennmarad-e. 

Forrás: Internet

Borítókép: https://felvidek.ma/