“A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. (…) A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.”
(Alekszandr Szolzsenyicin, Nobel-díjas orosz író)

A patacsi születésű Kovács Béla elhurcolásának évfordulója a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja hazánkban, de a magyarországi kommunisták rémuralma már jóval korábban, a vörösterrorral megkezdődött 1919-ben. A kommunisták államcsínnyel jutottak hatalomra, alkotmányos felhatalmazás, társadalmi legitimáció nélkül. 1919. március 21-én Budapesten kiáltották ki a Magyarországi Tanácsköztársaságot, amelynek ideje alatt erőszakos jellegükben az oroszországi eseményekhez hasonló atrocitások történtek. Ezek nem maradtak ideológiai megalapozás nélkül, amit főképp Szamuely Tibor és Lukács György népbiztosok végeztek, és ők voltak a Kormányzótanácsban a terrorisztikus eszközök bevetésének legkitartóbb támogatói. Szamuely Tibor, Cserny József, és Korvin Ottó: nevük összeforrt a magyarországi vörösterrorral. A Lenin-fiúk nevű terrorkülönítmény mintegy 200 főből állt. A brutális csoport tagjai nagyrészt 1890 és 1900 között született fiatal fiúk (átlagéletkoruk 25 év) voltak, akik hírhedt páncélvonatukon járták az országot és mindenütt felléptek, ahol a tanácsrendszert veszélyeztető megmozdulásokat sejtettek. Ezen kívül főleg Budapesten és Sopron környékén több kommandót állítottak fel, ezek eszközeikben szintén nem válogattak – működésüket gyilkosságok, kínzások, vég nélküli rekvirálások övezték. Előfordult, hogy a robogó vonatszerelvényből dobták ki a meggyilkoltak holttestét, vagy csak néhány perces és kizárólag szóbeli „eljárás” alapján hozták meg a halálos ítéleteket. 

VIdeó! Az emléknap alkalmából dr. Ligeti Dávidot, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársát kérdeztük:

 

A Tanácsköztársaság 133 napja alatt Sopron vármegyében rengeteg ártatlan ember esett áldozatául a klasszikus fekete bőrkabátos és bőrnadrágos Lenin-fiúk kegyetlenkedéseinek. Amikor Szamuely főhóhérját, Kerekes Árpádot letartóztatták, a korabeli sajtó erről így írt: „Kohn-Kerekes Árpádot kérdezi ki a biróság, a Szamuely-vonat utirányai felől. A főhóhér értelmesen, messze hallható hangon mondja el, merre jártak. Szolnok, Cegléd, Sopron, Kapuvár, Röjtök. Csorna ismét Sopron, egy-egy állomás, amely derék magyar emberek életét kivánta áldozatul és özveggyé és árvákká tett embereket, mert Szamuely vérszomja vért, vért, minél több vért követelt.” 
A későbbi kutatásokból kiderült, hogy azért szerveztek ennyi akciót éppen Sopronba és környékére, mert a Lajtaszentmiklós-Savanyúkút (napjainkban Ausztriához tartoznak) határfaluktól alig néhány kilométerre feküdt Bécsújhely, az ausztriai kommunisták központja. Innen számított támogatásra a budapesti vörös kormány. Másrészt pedig 1919. május elsejétől kivette az antant a tanácskormány hatásköréből a Moson megyében lévő Királyhida ellenőrzését, márpedig a Bruck-Királyhida, osztrák-magyar vasúti határállomás volt a vörösök egyetlen legális kapuja Nyugat-Európa felé.

A vörösterror először 1919. április 3-án csapott le Sopronra. Városunkban kicsapta a biztosítékot a poncichterek körében a tanácskormány alkoholellenessége. Bevezették a szesztilalmat, hogy senki ne ihassa magát elég bátorra az ellenálláshoz, de a gazdák számára a híres soproni kékfrankos jelentette a fő jövedelmet, és a borforgalmazást tiltó rendelet betartása a megélhetésüket lehetetlenítette el. A közhangulat enyhítésére Kellner Sándor teljhatalmú politikai biztos könnyítéseket ígért, és e célból gyűlésre hívta az érintetteket a városháza előtti térre. Nagy tömeg sereglett össze, főképp fiatalabbak, de Kellner megjelenésére hasztalan vártak, ennélfogva zajongás támadt a tömegben, majd egybehangzóan kiabálták: "Gyerünk, vonuljunk a Várkerületre!" A vonuló tömeg viselkedése fenyegető tüntetéssé változott, diktatúra-ellenes jelszavakat kiabálva ellepték az egész úttestet, és ha vörös gombot láttak valakinek a hajtókáján, letépték. A városi kaszinónál volt a helyi kommunisták gyűlésező központja, itt megtorlódott a tömeg. A többség nem fért be az Iskola utcába, kint rekedt a Széchenyi téren, és ennél a pontnál fajult drámává a megmozdulás: a fiatalok rátámadtak a vörösőrökre, lefegyverezték őket. A Rákóczi utca felől egy szakasz vöröskatona közeledett rohamléptekkel a tér felé, de a rettenthetetlen soproni tüntetők egy része szembe rohant velük, és puszta kézzel próbálták megállítani őket. Prinner Lajos is a rohamozókra támadt, de nem ekkor végeztek vele, hanem a postabank előtti dulakodásnál verték szét puskatussal a fejét. Preiszt Károly kádármester, a második halott tüdőlövést kapott. Steiner Sándor cipészt mellkasi lövéssel vitték a közeli Király Gyógyszertárba, de perceken belül elvérzett. A negyedik áldozat, Tschürtz Frigyes gazdapolgár tizenkét nap múlva kórházban halt bele lőtt sebébe.

Három nappal később, április 6-án a Sopron megye, felsőpulyai járáshoz tartozó Füles községben a járási politikai biztos erre a napra tervezte kortes-beszédét fülesi pártfogoltjai mellett, de tartva az esetleges rendzavarástól, erősítést kért Sopronból. A Sopronból autón induló vöröskatonák motorhiba miatt elakadtak a sopronkeresztúri erdőben, és mire odaértek, Fülesen kitört a lázadás. Szúró-vágó szerszámokkal felszerelt legények közeledtek vasárnapi öltözetben feléjük, hogy elriasszák őket. A vörösök géppuskáikkal sorozatlövést adtak le, de nem vették észre a patakhídnál játszó gyermekeket. Közülük kettőt, Drimmel Marikát és Buczolics Jánost golyó találta el. Egyikük rögtön meghalt, a másikat haslövés érte, aznap este követte játszópajtását a halálba.

A vörösök Füles környékét tartották a legmegbízhatatlanabb helyek egyikének. Szemelliker Antal fülesi plébánost azzal vádolták, hogy a malomháziak részére ő küldött fegyveres segítséget, és szembesítették vele Szedenik Viktor nevű gimnazistát, aki előzőleg néhány elfogott társával terhelően vallott rá. A plébános az alaptalan kijelentés hallatára alig bírt szóhoz jutni, de nem is engedték. Elhatározták, hogy elrettentő példa gyanánt ki fogják végeztetni, és erre jó alapul szolgált az elhangzott vád. Szemelliker jól tudta, hogy áldozatnak szemelték ki. „A papot feltétlenül halálra kell ítélni! Ha nem tesszük, akkor a papot is, de bennünket is agyonvernek az igazságot követelő katonák!” (Entzbruder Dezső) Szemelliker Antalt 1919. április 10-én hajnalban golyó által végezték ki Sopronban, az Igazságügyi palota Lackner Kristóf utca épületében. 

A Győri Egyházmegyében egy másik ártatlan lelkipásztor is a vörösterror áldozata lett. A Sopronnyéken született Wohlmuth Ferenc Császár község plébánosa volt. Hiába ajánlotta fel egy módos gazda négy ökör árát az életéért, Wohlmuth Ferenc atyát – koholt vádak alapján – 1919. június 5-én a császári községháza előtt, a falu lakóinak szeme láttára felakasztották. A munkáshatalom példát akart statuálni a köztiszteletben álló, szent életű pap kivégzésével. 

Pünkösd szombatján, 1919. június 7-én reggel hat órakor futott be Kőszeg felől Sopron déli pályaudvarára Szamuely Lenin-fiúkkal zsúfolt különvonata. Szamuely maga mellé rendelte autójába a két legfontosabb helyi vezetőt, Kellner Sándort és Entzbruder Dezsőt, s száguldottak Nagycenk felé, majd Sopronkövesdre. Az ellenforradalmárok megrongálták a síneket, ami miatt aznap reggel a különvonat állni kényszerült. Samuely előállította Schmidt Mátyást is, az ügyeletes pályaőrt, aki egyúttal a pénztárt is kezelte a kis sopronkövesdi vasútállomáson. Azért ítélték halálra a pályaőrt, mert nem próbálta megakadályozni a sínrongálást, ráadásul a szabotázs cselekmény jelentését is elmulasztotta. Az egyébként Ágfalván lakó Mátyás tizennyolc éves fia, ifjú Schmidt Mátyás ebédet hozott édesapjának, így végignézte, ahogy apját a községháza előtti körtefára felakasztják, majd vele is végeztek. 

Az 1919-es vörösterror utolsó áldozatai feltehetően az akkor 21 éves Szántó Róbert főhadnagy és Fennesz Rezső voltak, akiket 1919. július 4-én mindenféle tárgyalás és ítélet nélkül, önhatalmúan létrehozott rögtönítélő bíróság „megbízása” alapján végeztek ki a soproni Szent Mihály temetőben. Halált érdemlő vétségük az volt, hogy amikor a Sopron környéki falvak lakói 1919. június 5-én Nagycenkről Sopronba indultak a Tanácsköztársaság megdöntésére, ők is segítették a hatezer lelket számláló vonulás irányítóját, Türk Károlyt, a jászkun huszárok kapitányát. A kivégzést elrendelő Szamuely László (Tibor öccse) tudott Kun Béla kivégzéseket megszüntető táviratáról, de csak ennyit mondott: „Ezt a kettőt még elintézzük!” A katolikus konvent díszsírhelyet adományozott azon a helyen, ahol a kivégzés történt, és a tragédia emlékére 1922-ben kétalakos szobrot állítottak a temetőben. Beszédes László szobrászművész alkotását nagyszabású emlékünnepség keretében avatták fel, Az emlékmű fő felirata: „Becsülettel a hazáért" volt. Az emlékmű azonban tüske volt az 1945 utáni városvezetés szemében. Hivatali utasításra 1948 októberében mintegy húsz embert vezényeltek ki, akik csákánnyal szétverték és kőtörmelékként teherautóval elszállították a kétalakos szobrot. A rendszerváltás óta újra emléktábla van a síron, melyet minden éven, a kommunizmus áldozatainak az emléknapján koszorúznak meg. Fennesz Rezsőt a család a nagycenki temetőben temette el. 1919-ben a temető hátsó részén eltemetett mártírt a Nagycenk község 1920 tavaszán a mauzóleum előtt ünnepélyes keretek között egy díszsírhelyet adományozva újratemettette, és a ma is látható emlékművet emeltette számára.

A szovjetek áldozata volt a 16 éves Fürst Frieda is, akit 1945. augusztus 24-én Sopronbánfalván, a Várhely utcában lőtt le egy orosz katona. A fiatal lány ijedten kiszaladt a házból, miután az ittas katona beállított hozzájuk és bort kért tőle. A halálos lövés két házzal odébb érte. Családját egy évvel később kitelepítették Németországba, a Várhely utcai emléktáblát a rendszerváltást követően Frieda öccse, az időközben elhunyt Karl Fürst állíttatta.

A kommunista diktatúrák halálos áldozatait világviszonylatban 100 millióra becsülik, és Sopron is hozzáadta ehhez az ártatlanok lelkét. Egy emberi élet is veszteség és fájdalom, de Kelet-Közép-Európában nem néhányan, hanem egymillióan vesztették életüket éhínségben, kényszermunkatáborban, vagy kegyetlen kivégzések során.

Vajon hány vidám születésnap, hány meghitt karácsonyi este, hány iskolai és egyetemi oklevél, hány boldog pillanat veszett el és soha nem valósulhatott meg Magyarországon az erőszakrendszer borzalmas bűnei miatt?

Megrendítő azonban, hogy ezek a számok, bár nagyok, még nem jelölik azokat, akiket a diktatúra ugyan nem ölt meg, de testileg és lelkileg is megnyomorított. A rendszer áldozata volt az is, akit vallattak és kínoztak, akit megbélyegeztek, akit kirekesztettek vagy börtönbe zártak, akit csoport-, politikai- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek; mindenki, akit megfosztottak a szabad cselekvés és választás lehetőségétől.

Ma kegyelettel emlékezünk azokra, akik áldozatul estek a kommunista diktatúráknak, akik ártatlanul elszenvedték az elnyomást és terrort, vagy tevőlegesen szembeszálltak vele, mint 1956-os forradalmunk mártírjai.

Mert a kommunista diktatúrát sokan és sokféleképpen szenvedték meg. Bizonyos értelemben egész nemzetünk áldozata a kommunizmusnak.  

Forrás: Gerencsér Miklós (szerk.): Vörös Könyv 1919. Antológia Kiadó, Lakitelek 1993.

Wikipédia

Borítókép: https://neb.hu/