Az 1867-es kiegyezést követően hivatalosan nem tiltották a 48-as megemlékezéseket, ellenük a törvényhatóságok és a rendészeti szervek nem léptek fel, de nem is nézték azokat jó szemmel. Csak évtizedekkel később, a forradalom 50. évfordulójára vetődött fel először, hogy törvénybe kellene iktatni az ünnepet. 1848 állami emlékezetét az 1898. évi V. törvénycikk rögzítette, ám ekkor még április 11-ét, az alkotmányos és polgári átalakulást rögzítő törvények szentesítésének napját emelte nemzeti ünneppé az Osztrák-Magyar Monarchia Magyarországán.

Az új dátum azonban nem tudott meggyökeresedni a nemzeti ünnepek között – az állami intézmények ugyan kötelességtudóan április 11-én ünnepeltek egy ideig, a civilek, társadalmi szervezetek továbbra is március idusán. A Budapesti Hírlap így írt a forradalom 50. évfordulójának budapesti megünnepléséről, amikor a Múzeumkert kapuit az egyetemisták menete előtt megnyitották: „A sokaság a rendőrök kordonát valósággal széjjel szórta, mire azok kardot rántottak s lapjával ütve a népet, verték el a kaputól, a melyet erre bezártak. Csak később nyílottak meg újra a kapuk s már most föltartóztathatatlanul tódult be a nép. Az elsők futva rohannak a Múzeum lépcsőjéig. Elfoglalják az egész teret, megmásszák Arany szobrát. Ameddig a Múzeum lépcsőjéről a szem ellát, mindenütt ember." Az ünneplő tömeg létszámát a korabeli újságok 80-100 ezer főre teszik. Budapest négy évvel korábban, Kossuth Lajos temetésekor látott hasonló tömeget.

Évtizedek teltek el úgy, hogy az áprilisi ünnepnap volt érvényben, míg 1927-ben a nemzet ráébredt arra, hogy azért ez így nincsen rendjén, meglehetősen fals, hogy az áprilisi törvények szentesítését ünnepli az ország. Bár a Horthy-korszakban a hatalom nehezen tudott megbarátkozni március 15-e forradalmi tartalmával, mégis, a 80. évfordulóhoz közeledve, 1927 novemberében gr. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter indítványára – Kossuth Lajos örök érdemeinek törvénybe iktatása mellett – március 15-ét hivatalosan nemzeti ünneppé emelték.

A háború után viszont megint csak komoly fejtörést okozott a hatalomnak március 15. megünneplése. Ahogy az ország haladt a kommunista uralom felé, úgy indult meg ismét az ünnep újbóli kisajátítása. 1948 márciusában még központilag szervezett országos tömegrendezvények keretében emlékeztek meg a szabadságharc centenáriumáról, gondosan ügyelve persze arra, hogy Kossuth, Petőfi és Táncsics mellé odahelyezzék „a forradalom célkitűzéseit beteljesítő” Rákosit, a következő években azonban a kommunisták süllyesztőbe küldték az ünnepet. 1951-ben március 15-ét hivatalosan is törölték a munkaszüneti napok közül, s a véres terror légkörében nemigen mert senki megemlékezéseket szervezni. Aztán kitört az 1956-os októberi forradalom, amit már elejétől fogva az 1848-as eseményekhez hasonlítottak, vérbe fojtása után pedig március 15. üzenete még félelmetesebbé vált a hatalom szemében.
A levert szabadságharc újraindítását nem véletlenül erre a dátumra tervezte a „Márciusban Újra Kezdjük” mozgalom. A kezdetben rendkívül népszerűtlen Kádár János és társai kifejezetten féltek attól, hogy ez valóban megtörténik, és 1957 márciusában újból kitör a forradalom. 1956 decemberében rendeletileg visszaadták március 15-e nemzeti ünnep rangját, de 1957-ben az ünnep előtt öt nappal mégis munkanappá nyilvánították, csak az iskolákban volt tanítási szünet. Jórészt a MUK ellensúlyozására szervezték 1957. március 21-én – az első 1919-es kommunista hatalomátvétel évfordulójára – tízezer fegyveres munkásőr demonstratív felvonulását a fővárosban. Végül a szervezkedés – elsősorban az újjászerveződő politikai rendőrség „munkájának” hatására – a házfalakra festett „MUK” feliratok szintjén elhalt.

Ahogy Kádár elkezdett egyre népszerűbb lenni, úgy változott a március 15-éről való gondolkodás is. Tíz évvel 1956 októbere után a párt elérkezettnek látta az időt arra, hogy ezt a napot is beleillessze az ifjúság ideológiai nevelésébe. 1966-ban született meg a Forradalmi Ifjúsági Napok, a FIN koncepciója. Az ünnepségsorozat bizarr módon − köszönhetően a szerencsés naptári egymásutániságnak is − három tavaszi történelmi ünnepet fogott össze: március 15. mellett a Tanácsköztársaság március 21-i kikiáltásának és a felszabadulás április 4-i ünneplésének napját. A koncepció szerint ezt a három egymástól nemcsak időben, de szellemiségben is távol álló eseményt a forradalom eszméje kötötte össze. A Forradalmi Ifjúsági Napok alatt központi ünnepségeket, megemlékezéseket, országos és helyi szintű kulturális és sporteseményeket tartottak 1967 és 1987 között. A fiatalok így ellenőrzés alatt, a történelmi múltba helyezve élhették át a forradalmiságot. A megemlékezéseken ugyan mindig voltak nemzeti színű zászlók is, de ügyeltek arra, hogy a vörös lobogókból legyen több.
A „három tavasznak” is nevezett felhígított ünnepsorozatból azonban nem mindenki kért.

Bár papíron semmilyen jogszabály nem tiltotta, hogy a hatalom által névleg elismert forradalomra a hivatalos ceremóniákon túl bárki a maga módján emlékezzen, a gyakorlatban a hatóságok minden – FIN keretein kívüli – rendezvényt igyekeztek megakadályozni, sőt gyakran megtorolni is (gumibotos oszlatással, letartóztatással). Mindezek ellenére minden évben egyre többen vettek részt az „illegális” megemlékezéseken, így 1973-ban már az ünnep előtti napokban begyűjtötték a „gyanús elemeket”, több mint száz fiatalt pedig „nevelő jellegű beszélgetés” keretében fenyegettek meg az esetleges „rendbontás” következményeivel. 

A következő években a rezsim mondhatni valóságos hadiállapotot rendelt el március 15-re, a Budapest környéki kaszárnyákba a határőrség és a Néphadsereg több alakulatát is összevonták. Egy következő jelentősebb megmozdulásra 1986-ig kellett várni, amikor a Petőfi-szobornál több ezer ember gyűlt össze. 1985-ben a rendőrség még csendben figyelte a mintegy ezerfős „független sétát”, de 1986-ban gázspray-vel, gumibottal, kutyákkal mentek a tömegnek. A véres akció ellenére 1987-ben szintén megvalósult az engedély nélküli függetlenségi séta több ezer résztvevővel, de nem történt erőszak, az ellenzéki tüntetéseken már beszédeket is lehetett tartani. A következő évben pedig az 1956 utáni legnagyobb Kádár-rendszer elleni tüntetés zajlott – 1988. március 15-én már legalább tízezer ember vonult az utcákon sajtó- és egyesülési szabadságot, valódi reformokat követelve.

1988 történelmi mérföldkőnek bizonyult, már érezni lehetett a rendszer „olvadásának” jeleit: 1987-ben az MSZMP Politikai Bizottságának határozata március 15-ét ismét nemzeti ünneppé, 1988-ban pedig az Országgyűlés munkaszüneti nappá nyilvánította.
1989-ben hosszú idő után először lehetett szabadon megünnepelni március idusát, az összegyűlt százezres tömeg felvonulását a diktatúra halottas menetének is nevezik. Ebben az évben minden korábbit felülmúló rendezvényt szerveztek a Múzeum-kertben, és a három évvel ezelőtt még gumibottal érkező rendőrök ez alkalommal kokárdát viseltek. 

Forrás: https://tortenelemportal.hu/

https://hirado.hu/

https://ujkor.hu/

Borítókép: https://qubit.hu/