Ha felvételi jelentkezésünket az egyetem rendre visszautasítja, vajon érdemes-e újra és újra megpróbálni, és ha igen, mégis hányszor, mi az a szám, a felső határ, amikor azt mondjuk, „kész, ennyi volt, feladom”? Illetve ha a friss svájci diplomát a zsebünkben nemhogy értékelnék, de hosszú éveken keresztül el sem ismerik, bármerre kopogtatunk vele, az ajtók minduntalan zárva maradnak, van-e értelme küzdeni azért, hogy a vágyott és kiválasztott hivatásunkat gyakorolhassuk, és ha igen, ugyan meddig ésszerű?

A 19. század második felében az első női doktorok elképesztő erővel és kitartással vívták meg harcaikat a nők orvosi feladatkörben való elismeréséért, megbecsülésért. A világ első orvosnőjét nem kevesebb, mint 29 egyetem utasította vissza, míg végül a 30. befogadta, az első magyar női orvos pedig közel két évtizedig elszántan harcolt annak érdekében, hogy külföldön szerzett diplomáját honosítani tudja Magyarországon. Mindent megtett azért, hogy gyógyíthasson egy olyan korban, amikor hatalmas erők próbálták visszaszorítani a tűzhely mellé.

A nők részvétele a gyógyítás folyamatában az emberi kultúra kezdetén még egyértelmű és magától értetődő dolog volt, csak a középkor után vált részvételük egyre körülményesebbé. Az ókori Babilóniában, Asszíriában, Görögországban, majd az ókori Egyiptomban is természetes volt a nők szerepvállalása, így orvosként való működésük is. A középkor kezdetén a Salernói Orvosi Egyetem i.u. 900-as években alakult, és viszonylag nagyszámú női hallgatója is volt. A fordulat a 13. század elején,1220 táján következett be, amikor a már akkor nagyhírű párizsi Sorbone Egyetem határozata folytán a nőket 350-400 évre kizárták az orvosképzésből, így az orvosi munka gyakorlásából is; a döntés oka nem ismert. 

Elizabeth Blackwell (Bristol, 1821. február 3. – Hastings, 1910. május 31.) brit orvos, az első nő, aki orvosi diplomát kapott az Egyesült Államokban, és az első nő az Általános Orvosi Tanács Orvosi Nyilvántartásában. A fiatal Elizabeth kezdetben nem érdeklődött a gyógyítás iránt, családja támogatása érdekében iskolatanár lett, ezt a foglalkozást az 1800-as években a nők számára megfelelőnek tartották. Az orvostudomány iránti érdeklődését egy barátja megbetegedése váltotta ki, megjegyezte, hogy ha női orvos gondoskodna róla, valószínűleg meggyógyulhatna és kevesebbet szenvedett volna. Blackwell elkezdett jelentkezni az orvosi iskolákba, ahol azonnal szembetalálkozott a személyes megaláztatással, a nemével szembeni előítéletekkel, amik egész karrierje alatt fennmaradtak. „Nem várhatod el, hogy egy botot adunk neked, amellyel törjük a fejünket” – válaszolta neki az egyik egyetem professzora, aki a kérelmét visszautasította. Célkitűzése, hogy orvos szeretne lenni, még a kevésbé konzervatív Egyesült Államokban (ahová a családja később emigrált) is nagyjából olyan vágynak számított, mintha egyenesen a Holdat célozná meg. Elutasították minden orvosi egyetemen, ahová jelentkezett, kivéve a Genfi Orvosi Főiskolát, ahol a férfi hallgatók megszavazták Blackwell elfogadását. 1847-ben Blackwell lett az első nő, aki orvosi egyetemre járt az Egyesült Államokban. 1849-ben diplomázott, és mivel leginkább a gyermekek és a nők gyógyítása érdekelte, Párizsba ment, ahol nőgyógyászati tanulmányokat folytatott.

Karrierjét londoni és párizsi kórházakban kezdte el, de ahogy az előrelátható volt, nem fogadták túl jól az első női orvost, a helyi orvosok nővérként, bábaként tekintettek rá. Blackwell elmélyült munkája során hangsúlyozta, hogy több figyelmet kell fordítani kezelések közben a higiéniára, rámutatva ezzel a tényre, hogy az orvosok gondatlanságból gyakran maguk okozzák a fertőzéseket. 1851-ben visszatért New Yorkba, ahol ismét ellenállásokba ütközött, így inkább fogta magát, és baráti segítséggel saját rendelőt nyitott, ahol szegény sorsú nők gyógyításával foglalkozott. 1857-ben nővérével, Emilyvel és a második amerikai orvosnővel, Maria Zakrzewskával, megalapította a New York Infirmary for Indigent Women and Children kórházat (New Yorki szegény sorsú nők és gyermekek kórháza). A kórház kiemelten foglalkoztatta a női orvosokat, és jelentős szerepet játszott az amerikai polgárháború idején a nővérek kiképzésében, szervezésében is. A kórház New York Downtown Hospital néven ma is működik. 1869-ben visszatért Angliába, ahol a London School of Medicine for Women egyik alapítója volt. 

A budapesti orvosi karra a 19. század végéig nőket nem vettek fel, csupán egy rövid tanfolyamot végezhettek el azok, akik szülésznők szerettek volna lenni. Ennek következményeként, a 19. században az orvosi hivatásnak Magyarországon elsőként elkötelezett Hugonnai Vilma (Nagytétény, 1847. szeptember 30. – Budapest,1922. március 25.) is kénytelen volt vándorbotot a kezébe véve más ország egyeteme felé venni az útját. Gróf szentgyörgyi Hugonnai Vilma (Hugonnai Vilma Jozefa Laura Ilka) a pesti Prebstel Mária leánynevelő intézetből kilépve 18 évesen ment férjhez Szilassy György tehetős grófhoz. Már előtte is nagy érdeklődést mutatott a természettudományok iránt, és korán felébredt benne az érzés, hogy a betegek gyógyítására hivatott, de a család az orvosi tudományok helyett inkább a házasság felé terelte a leányt. Azonban a fiatalasszony többre vágyott az élettől, elhatározta, hogy orvos lesz. Ez enyhén szólva is eszeveszett ötletnek tűnt abban a korban, amikor Madách Imre akadémiai székfoglaló beszédében (1864) ekképpen szónokolt: „A nő korábban fejlődik, de teljes férfiú érettségre sohasem jut: könnyebben tanul és felfog, de híján van a teremtő géniusznak. Dilettáns marad, és soha a művészetet és tudományt előre nem viszi.” Még 1907-ben is pl. Kmetty Károly egyetemi tanár „női szörnyetegeknek” nevezte a diplomás és az egyenjogúságért harcoló hölgyeket, köztük Hugonnait is. De Hugonnai nem adta fel az álmait, és amikor egy újsághirdetésből megtudta, hogy Svájcban végre fogadnak női hallgatókat is, szüleire bízta hatéves kisfiát és eladta a családi ékszereket, hogy elmehessen Zürichbe az orvosi egyetemre. Ahhoz, hogy kérvényét elfogadják, a férje engedélyére volt szükség, amit a gróf ugyan megadott, de anyagilag egyáltalán nem támogatta tanuló nejét. Az idő és a kitartás Vilmát igazolta, 1879. február 3-án kiváló eredménnyel lediplomázott, orvosi gyakorlatát pedig egy zürichi kórház sebészetén végezte. Nagyon szerették, tudását elismerték, külföldön maradhatott volna megépíteni orvosnői karrierjét, ám ő hazavágyott.

1880 februárjában tért haza, azonban diplomájának elismertetése akadályokba ütközött: 1881. március 31-én le kellett tennie az érettségi vizsgát (könnyedén meg is tette, második nőként az országban), csakhogy ez még nem volt elég, hogy itthon is elismerjék a diplomáját. 1882 májusában kérte diplomája nosztrifikálását, de Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter elutasította a kérését. A miniszter szavait idézve: „Szerezzünk a nőknek a tanítói pályán kívül is – melyre kiválóan alkalmasak – munkát és keresetet az iparban, a kereskedésben, sőt a közigazgatás bizonyos ágaiban, de nem követeljük, hogy bírák, ügyvédek, orvosok, törvényhozók lehessenek; a nő polgári jogok tekintetében egyenlő lehet a férfival, de a társadalmi funkciók tekintetében a nemi különbségnél s női természeténél fogva a férfival egyenlő nem lehet.” Az egyetem a nemzetközi példák ellenére tudatosan utasította el a kérelmet, hiszen ha az első női orvos áttöri a láthatatlan falat, akkor megnyílik az út a nők előtt, az oktatás koedukált lesz, ami „zavart okoz a tudományos életben”. Vilma két alkalommal kereste fel Trefortot, mindkétszer elutasították, de a doktornő ezután se dobta be a törülközőt. Felajánlották neki, hogy honosított diploma nélkül dolgozzon hivatalosan bábaasszonyként, amit ő nem akart elfogadni, ragaszkodott az orvosi diplomájához, azonban a pénzre nagy szüksége volt. Szilassy gróffal kötött házassága végképp megromlott, a férj a maradék vagyont is elkártyázta, így 1884-ben elváltak. Vilma anyagilag nehéz helyzetbe került. „Megalázó, mikor a bábadiploma a kezemben volt... alig mertem kilépni az otthonomból” – írta önéletrajzában. A szégyen az első magyar orvosnőt két szempontból is fojtogatta: egyrészt lebecsülték, semmibe vették orvosi végzettségét, amellyel eddig csak férfi rendelkezett hazánkban, másrészt a bába fogalmához pejoratív sztereotípiák is tartoztak. 1887-ben férjhez meg Wartha Vince vegyészprofesszorhoz, aki nemcsak megértette Vilma természettudományos érdeklődését, orvosi vágyait, hanem mindenben támogatta is. 1895-ben királyi rendelet tette lehetővé, hogy itthon is egyetemi tanulmányokat folytathassanak nők is, így 1896. február 10-én Hugonnai Vilma újból kérte az uralkodótól zürichi oklevelének nosztrifikálását, és 1897. május 14-én, szigorú vizsgák letétele után orvosdoktorrá avatták. Az első magyar orvosnő ötvenévesen átvehette magyar orvosi diplomáját, ezután már hivatalosan is végezhetett magángyakorlatot, elsősorban női és szegény betegekkel foglalkozott. 

Hugonnai Vilma 1899 tavaszán sajtópolémiát vívott Pap Samu országgyűlési képviselővel, aki élesen kritizálta a nők jelenlétét szellemi pályákon. Az orvosnő válaszában azzal érvelt, hogy azért olyan magas az analfabetizmus hazánkban még az 1900-as évek elején is, mert nem veszik emberszámba a népet és a nőket. A nő kötelessége nemcsak a háztartás és a gyerek ellátása, hanem az ország kultúrájának emelése is, ebből a meggyőződéséből volt lelkes kezdeményezője a leánygimnáziumok szervezésének is. A nőmozgalom Magyarországon című írásában kifejtette, hogy a nők továbbtanulásának lehetőségét az emancipációért folytatott harc is segíti. 1907-ben pedig, bizonyítani akarván a tanult nők helytállását, Anna Fischer-Dückelmann Die Frau als Hausärztin (A nő, mint háziorvos) című könyvének magyarra fordítására is vállalkozott.
Hugonnai Vilma elsősorban hivatástudatból gyógyított, nem hírnévért, nem is pénzért, rendelését az ország távoli részeiből is, Késmárkról, Kolozsvárról is felkeresték. Hatvanhét éves korában, 1914 augusztusában katonaorvosnak jelentkezett, és kolléganőit is arra buzdította, hogy jelentkezzenek beteg katonákat ápoló intézményekhez, megfigyelőállomásokra. Ilyen feladatra addig csak férfiak vállalkoztak.

Ha az első magyar orvosnőbe kevesebb tehetség, hit és elkötelezettség szorul, ma egész másképp nézne ki a magyar történelem orvosnőkről szóló fejezete. Számtalan egészségügyi tankönyvet és tanulmányt írt, több budapesti iskolában is tanított, de Hugonnai Vilma legnagyobb érdeme mégis az volt, hogy kitartásával utat tört minden gyógyítani akaró magyar nő előtt.

Forrás: https://hu.qaz.wiki/

https://polgariszemle.hu/

Borítókép forrása: https://assets.tvo.org/