A húsvéthétfői locsolkodás mára történelmünk és kultúránk szerves részét képezi. A kizárólag Közép-Európa térségében elterjedt népszokás egy, az emberiséggel egyidős termékenységkultuszra vezethető vissza, manapság mégis már csak kevesen ismerik eredetét és jelentőségét.

Kezdetekben nem minden nőt illetett meg a locsolás kiváltsága, hanem csupán azokat, akik eladósorba kerültek. Vagyis a locsolás az egyik legfontosabb alkalmat jelentette a fiataloknak az ismerkedésre, akik döntően faluhelyen éltek, és ezek a hagyományok mindmáig a kis közösségekben érhetőek leginkább tetten. Valamikor vízbevető, vízbehányó hétfőnek nevezték húsvét hétfőjét, ami a locsolás egykori módjára utal, hiszen gyakran erőszakkal a kúthoz, vályúhoz hurcolták a lányokat, és vödörszám hordták rájuk a vizet.

A locsolás után a legények hagyományosan piros vagy hímes tojást kaptak a lányoktól, aminek szintén van pogány és vallásos hagyománya is. A tojás ősi termékenységszimbólum, a piros szín pedig a szerelem jelképe. Egy legenda szerint, amikor Krisztus a keresztfán függött, előtte egy asszony egy nagy kosár tojással állt meg imádkozni, és Krisztus vére rácseppent a tojásokra. Ezért szokás a húsvéti tojást pirosra festeni.

És hogy a locsolás szokása honnan ered? Érdemes kiemelni, hogy alapvetően két eredettel rendelkezik ez a fajta hagyomány. Egyrészt van egy pogány, szimbolikus eredete, aminek az az alapja, hogy őseink hittek a víz megtisztító, megújító erejében, valamint annak termékenységvarázslatában. Másrészt van egy egyházi eredettörténet is. Ez elsősorban a kereszteléssel magyarázható, amelyet döntően tavasszal tartottak meg, illetve egy, a kereszténység létrejöttéhez kapcsolódó legenda emelendő ki. Úgy tartották, hogy a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták a zsidók elhallgattatni, illetve a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat. Egy másik történet szerint pedig maga Pilátus öntette le a jeruzsálemi piacon vitatkozó embereket, akik a Megváltó feltámadását hirdették.

Vagyis a locsolás mint szokás meghonosodásához  az eredeti, pogány rítus „elkeresztényesedésére” volt szükség. Ezt azért fontos kiemelni, mert már őseink is többlettulajdonsággal ruházták fel a vizet, sőt korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy a hétköznapokban nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a tisztálkodásnak. Azonban minden tisztességes ember kötelezőnek érezte, hogy karácsony, illetve húsvét másnapján megmosakodjon. Ez azzal egészült ki húsvét alkalmából, hogy aki korán hajnalban kimegy a közeli patakba megfürödni, az ezt követően egész évben szép és egészséges lesz. Ugyanakkor a rítushoz hozzátartozott, hogy a patakból vizet kellett hazavinnie, amiben aztán az egész házának a népe is megmosakodott. Érdekesség, hogy sokszor ezzel a vízzel még a házat is meglocsolták, sőt volt rá példa, hogy a lovakat is, hogy erősek és egészségesek legyenek.

És hogy miért éppen húsvét hétfőhöz köthető a locsolás? A húsvétot manapság is, de a régi időkben még inkább a legkeresztényibb ünnepnek tartották. Nagypéntektől kezdődően erős vallásos áhítat itatta át a családokat, emlékezve Krisztus áldozatára az emberekért, amely csendes elmélkedést, hálaadást kívánt meg tőlük. Míg húsvétvasárnap általában a vallásos elmélyülés és a hálaadás napja volt, addig húsvét másnapja már a profán emberi öröm, elsősorban a fiatalság ünnepe. Nem csoda, hogy maga a locsolás időpontja is erre a napra esett. Magának a locsolásnak minden területen megvoltak a maga egyedi szokásai, de legfőképpen a locsolkodásra összeverődött fiúknak előre eltervezett forgatókönyvük volt arra, hogy kit, hogyan és milyen sorrendben fognak meglocsolni. Erdélyben például a locsolók a kiszemelt lány házának kapujára nyírfaágat tűztek előző nap, ezzel sejtetve a másnapi eseményeket. Általánosságban azonban az a sorrend volt a bevett, hogy a fiúk otthon kezdték a locsolást: először édesanyjukat, majd leánytestvéreiket, keresztanyjukat, aztán a nagyszülőket látogatták meg, majd következtek a szomszéd és a környékbeli lányok, míg végül utolsóként mindenki a kedvesét locsolta meg. Ebből előfordulhattak viták, ugyanis itt hamar megmutatkozott, hogy ki a legkelendőbb lány a faluban.

Az Ipoly vidékén már előző este jártak a legények, ez volt az úgynevezett tojáshajtás. Lányos házanként 8–10 tojást szedtek össze, majd szalonnát kaptak, ott tojásrántottát készítettek és megették. A héjat annak a lánynak a háza elé szórták, akire valamilyen oknál fogva haragudtak. Ezután indultak el locsolni. Külön jártak locsolni a még legényszámba nem vett fiúk a keresztanyjukhoz és a rokon lányokhoz. Galgamácsán az öntözés után volt a maskurázó tojásszedés. A gyűjtött tojást a legények eladták, a bevételt pedig a húsvéti táncmulatság költségeire használták fel.

Egyes településeken nem volt jellemző a locsolkodás, hanem az azzal egyenértékű vesszőzés volt elterjedt, ami az Észak-Dunántúl szlovák telepítésű falvaiban ma is élő népszokás. Minden fiú a számára legkedvesebb lányt „korbácsolta meg” 4–6–8 vagy 9 fűzfavesszőszálból készült, sibának nevezett korbáccsal. Ezekben a falvakban ma már többnyire locsolnak is a korbácsolás után. Ennek célja az ősi termékenységvarázsló rítuson túl a betegségektől való megóvást foglalta magába, ahogyan ez a Tordason elterjedt locsolóvers is mutatja:

Keléses ne légy,

Bolhásos ne légy,

Esztendőre frissebb légy!

Van még egy, kicsit furcsa szokás, ami régebben úgyszintén hozzátartozott a húsvéthoz és a locsoláshoz is. Erre pedig a húsvéthétfőt követő kedden került sor mintegy bosszúból, megfordítva a hétfői jeleneteket. Ekkor ugyanis a lányok locsolták meg a legényeket! Ez azonban döntően a két világháború közötti időkben kopott ki a szokások közül oly módon, hogy aztán teljesen elfelejtődjön.

A locsolkodás szokását manapság egyre kevesebben és egyre kevesebb helyen követik – igazán csak faluhelyen beszélhetünk tényleges locsolásról, annak is – a régihez képest – jóval kifinomultabb változatáról. Ez azért is fontos, mert a régi kútvízzel való locsolás számos esetben okozott komoly megbetegségeket, amik hozzájárultak az eladósorba került lányok megtizedeléséhez is a kor körülményei között. A víz helyett kölnivel és szagos vízzel való öntözés a két világháború között vált általánossá, korábban a lányokat kúthoz vonszolták, és ott egy dézsa vízzel nyakon öntötték. Ma ennek a modern változata az, ha szódával ébresztik húsvéthétfőn a család lánytagjait. Mindenesetre fontos tudnunk, hogy a locsolás a magyar kultúra szerves részét képezi, amely magában foglalja úgy a velünk élő ősi elemeket, mint a keresztény hagyományokat is.

Forrás: https://pecsiegyetemistakmagazinja.hu/, ridikul.hu, szimpatika.hu

Borítókép forrása: erdmost.hu