1919 nyaráig úgy tűnt, hogy országunknak sikerül megtartani az ezeréves nyugati határát, de a saint-germaini békeszerződés a „Német-Nyugatmagyarország”-nak (Deutsch-Westungarn) nevezett, nagyrészt németajkúak által lakott határterületet az első világháborúban vesztes oldalon harcoló Ausztriának ítélte oda, népszavazás nélkül. A nagyhatalmak e döntéssel az életképtelennek tűnő Ausztriát kárpótolni akarták az anschluss tilalmáért, és végleg le akarták söpörni az asztalról az ún. „szláv korridor”-nak, a közös csehszlovák–délszláv, minden revíziós és együttműködési kísérletnek gátat vető határsávnak a tervét. Az előzmények között említendő, hogy Moson, Sopron és Vas vármegye nyugati sávjára, valamint Sopronra és környékére Ausztria – etnikai elvekre hivatkozva – már 1918. november 17-én bejelentette területi igényét, de Renner kancellár kezdetben elutasította a szociáldemokrata párt törekvéseit, arra hivatkozva, hogy Ausztria annexiós politikát nem folytat. A békekonferencia területi bizottsága 1919. március elején még nem akarta megváltoztatni a két volt szövetséges állam határát, azonban áprilisban a Renner-kormány ajánlatot kapott angol részről, hogy ha lemondanak az anschlussról, úgy az angol kormány támogatását ígéri Dél-Tirol és Nyugat-Magyarország négy többségében németek lakta megyéje nyugati részének odaítéléséhez. A területet az itt található négy vár német neve után − Pressburg-Pozsony, Wiesenburg-Moson, Ödenburg-Sopron és Eisenburg-Vasvár − Vierburgenland (négy várföld) tartománynak nevezték el.

Ezután a magyar nemzetet kollektív traumaként érte, amikor az első világháború győztesei új Európa térképet rajzoltak, és azon belül Magyarország részére minden korábbinál szívfacsaróbb határokat húztak meg. A trianoni béke feltételeit a magyarok részvétele nélkül határozták meg, eredményeképp a Magyar Királyság széthullott, országunk területe kevesebb, mint egyharmadára zsugorodott össze, lakosságunk száma pedig 41,8 %-ra csökkent. 3,2 millió magyar ajkú lélek − a teljes magyar nemzetségnek kb. harmada − került az új határokon kívülre, az utódállamokba. Elveszett az ország területének kétharmada és az ezeréves történeti-kulturális egység szétzúzva, darabokban hevert. 

A trianoni döntés sokkolta a magyar társadalmat, és úgy tűnt, hogy Sopron ugyanúgy elveszett, mint korábban Kolozsvár, Pozsony, vagy Kassa városa, de egy lényeges különbség mégis akadt: a szerződéskötés pillanatában a nyugat-magyarországi területek a Nemzeti Hadsereg ellenőrzése alatt álltak, így Budapestnek lehetősége nyílt a kiürítés elhalasztására, amit a Bethlen-kormány végül a délszláv csapatok kivonásától tett függővé. A vitatott terület egyedüliként állt magyar uralom alatt a világháború befejezésekor, amely körülmény enyhén megcsillogtatta a reményt az emberek szemében, hogy talán nincs még minden veszve, és ebben a térségben van némi lehetőség az új határok megváltoztatására. A trianoni békeszerződéshez csatolt és a békekonferencia elnöke által aláírt ún. „Kísérőlevél” is – bár homályos formában és talán csak a békeszerződés aláírását megkönnyítendő – kilátásba helyezte, hogy van esély arra, hogy figyelembe vegyék a helyi érdekeket és a nyelvi hovatartozást a határok megállapításakor. Villani Frigyes báró, külügyminiszteri osztálytanácsos visszaemlékezéseiben így ír erről: „talán Sopron és környéke megmenthetők Magyarország számára… Úgy a lakosság hazafias érzelmei, mint gazdasági szempontok is némi reményt nyújtanak arra, hogy az esetben, ha a franciák germanofóbiáját, valamint Olaszország határozott ellenkezését a nyugat-magyarországi cseh-szerb korridor létesítése ellen ügyesen kihasználjuk, esetleg némi eredményt lehetséges lesz elérni”.

Az osztrák fél minden tárgyalás előfeltételéül a nyugat-magyarországi terület átadását követelte, álláspontját Renner 1920. november 23-i nemzetgyűlési beszédének részlete hűen tükrözi: „Magyarország irányában is törekedtünk a jóviszonyra. […] A kormányoktól eltekintve magáról a népről van szó és e néppel szemben mi barátságosan viseltük magunkat, még akkor is, amikor követelnünk kellett tőle, hogy Nyugat-Magyarország nem magyar részét adja ki nekünk. […] A Magyarországhoz való viszony azonban rendkívül változatos, mert Magyarországon hol a szélső baloldal, hol a szélső jobboldal, egy habsburgi tiszti rezsim uralkodik. Nekünk köztársaságiaknak egyik rezsim sem felel meg és azt hiszem, hogy Magyarországgal a barátságos és béketeljes viszony abban a pillanatban áll helyre, amidőn kiadja Nyugat-Magyarországot. És ezt ki kell adni.” 

Ausztria hivatalosan 1921. augusztus 29-én vehette át a területet, amelyet a magyar hatóságok vonakodva ugyan, de kiürítettek. A hivatalok költözése során a vármegyei levéltár anyagait vasvillával hányták a kocsikra − ezeknek az iratoknak a rendezése azután öt évbe tellett. Mindeközben soproniak és rábaköziek ezrei tiltakoztak a terület elcsatolása ellen. Az ország nyugati peremén másfél hónapig vívott fegyveres harc eredményezte a háromnapos velencei konferencia összehívását, ahol a magyar delegációnak sikerült elérnie, hogy Sopronban, Ágfalván, Nagycenken, Kópházán, Sopronbánfalván, Balfon, Fertőrákoson, Harkán és Fertőbozon népszavazás döntsön a hovatartozás kérdéséről. A szavazásra 1921. december 14-én Sopronban, december 16-án pedig a környező nyolc faluban került sor. 

A soproniak számára feledhetetlen 1921. december 17-ének délután 4 órája, amikor a Zrínyi Ilona Tiszti Leánynevelő Intézetében kihirdették az eredményt. Schober kancellár telefonon történt érdeklődésére az egyik antant katonatiszt tájékoztatásul a telefonkagylót a nyitott ablakon át kitartotta az utcára. 502 érvénytelen szavazat mellett Magyarországra 15 334 fő (65,16 %), Ausztriára 8227 fő (34,84 %) szavazott. Sopron városában a 37 509 lakos közül nagyjából minden másodiknak volt szavazati joga. Ezeknek több mint 90 százaléka szavazott, 72 százaléknál is nagyobb arányban Magyarország mellett. Az emberek elözönlötték az utcákat, Sopron tizenegy templomában zúgtak a harangok, és ima szállt fel ezalatt ezrek lelkéből a kegyelem trónjához: „Hála Istennek, magyarok maradtunk!"

Sehol máshol nem élhetünk, mert a soproni szív itt van itthon, e talpalatnyi földön, a soproni szív bátor és hűséges, a soproni szív örökké Magyarországon dobog!

Forrás: Ifj. Sarkady Sándor és Tóth Imre (2001): Sopron a népszavazás idején. Megjelent a soproni népszavazás évfordulójára. Szerkesztette és a kiadványt tervezte: Sass László. A képgyűjtemény a Soproni Múzeum tulajdona.

https://mnl.gov.hu/

http://www.rubicon.hu/

Borítókép: Az Állami Leánygimnázium lépcsőjén álló és várakozó szavazók 1921. december 14-én a reggeli órákban. (VIII.sz. szavazókörzet) (Foto: Schäffer Ármin)

Forrás: Soproni Múzeum tulajdona