Sopronban vagy esik, vagy fúj, vagy harangoznak − tartja a tréfás mondás a helybeliek között, nem véletlenül, mert e tájon gyakori a légmozgás és a csapadék is, igen változatos klíma jellemzi a régiót: a szubalpin, hűvösebb klímától kezdve a kontinentális hatásig, a Fertő-tó partjának egyedi, szubmediterrán mikroklímájáig sokféle adottsággal rendelkezik. Ezek a paraméterek lényegesek, mivel a termőhely ökológiai tényezői nagymértékben befolyásolják, hogy adott vidéken milyen ízű lesz a bor. A bor minőségének kialakulásában döntő szerepet nyilvánvalóan a borszőlő minősége játszik, amit a klímán túl meghatároz még a szőlőtermesztési technológia is, az évjárat időjárási viszonyai, a szőlőfajták tulajdonságai, a szőlő érettsége, egészségi állapota, sőt, a szüretelés és a beszállítás módja is. E felsorolásból is kitűnik, hogy a borászat komplex tudományág, nem könnyű műfaj, a szőlőtermesztés és borkészítés komoly hozzáértést igényel.

A soproni borvidék a Fertő-tó környéki hegyoldalakon, dombokon mintegy 1500 hektárnyi termőterületet foglal magába, központja Sopron, hozzátartozik még Balf, Fertőboz, Fertőendréd, Fertőrákos, Fertőszentmiklós, Fertőszéplak, Harka, Hidegség, Kópháza, Nagycenk és az ezredforduló óta a Kőszegi körzet is, amely összesen 259 hektár szőlővel gazdagítja a termőterületet. Legfontosabb fajtája a borvidéknek a kékfrankos, de a vörösborhangsúly mellett a fehérborok, a rosék, valamint a pezsgők is helyet kapnak a borvidék szortimentjében.

Sopron életében mindig jelen volt a szőlő és a bor, illetve a borkereskedés. Az itt élő embereknek évszázadokon keresztül a szőlő- és bortermelés jelentette a megélhetést − kezdetei a római korig nyúlnak vissza, de szőlőmag-leletek tanúsítják, hogy már a kelták is foglalkoztak ezen a vidéken szőlőműveléssel. A római kori borkultúra meglétének bizonyítéka a Soproni Múzeumban őrzött római kori bortároló agyagedény (amfóra). A híres borostyánút is érinti Scarbantia városát, amely a kor egyik legforgalmasabb kereskedelmi útvonala volt, így a soproni bor távoli országok uralkodóinak asztalára is eljutott. Magyar források a XIII. század elején tesznek először említést bortermelésről Sopron vidékén, a XIV. század elején pedig már az ország legjelentősebb borvidékei között tartották számon ezt a régiót. Kereskedelmi kapcsolatai messze túlnyúltak a határokon, a kiváló soproni borok királyok és főhercegek kedvelt itókáivá váltak, a királynék a gyomorbaj elleni titkos szerként is becsben tartották.

A monarchia idejében a szőlőterületek egy borvidéket alkottak Sopron-Ruszt-Pozsony néven, a szőlőfajták és művelési módok hasonlóak voltak ezeken a területeken, ám később a történelem eseményei és a szőlőt pusztító járványok nyomán különböző fejlődési irányokat mutattak. Ma Ruszt elsősorban a fehérszőlőfajtákról és az aszúról (Ausbruch) nevezetes, a soproni borvidéken pedig a kék szőlő, főleg a kékfrankos termelése kiemelkedő. Ez a karakteres fajta az 1890-es évek után került előtérbe, pontos eredete ismeretlen, bizonyos kutatások a Kaszpi-tenger vidékéről származtatják. Magyarországon egyes források alapján már a XVIII. században elterjedt, mások véleménye szerint csak a filoxéravészt követően került Sopronba és onnan az ország többi részére. A legenda szerint a kékfrankos neve 1809 óta ismeretes a városban, amikor a napóleoni háborúkban Sopront megszállták a franciák és előszeretettel fogyasztották a helyi borokat. Kétféle pénzük volt: egy kevésbé értékes piros és egy sokkal többet érő kék. A soproni szőlősgazdák a borért cserébe a fizetőképesebb kékszínű frankot fogadták csak el, innen jött a mondás: „Kékfrankot ide!" Bűbájos történet, de csupán legenda, ugyanis az első városi feljegyzések a kékfrankosról csak 1905-ből származnak, amikor Sopronban egy mezőgazdasági vásár keretében rendezett borversenyen Trackl Mihály és Klausz Lajos kékfrankosa aranyérmet nyert, továbbá Sopron környékén az 1800-as évek végéig a fehér szőlő volt az uralkodó, illetve Napóleon idején Franciaországban nem volt papírpénz forgalomban.  A XIX. századtól a soproni bor népszerűsége egyre szélesebb körben terjedt el, a helyi szőlősgazdák, a poncichterek nagy szorgalmukról, elkötelezettségükről voltak híresek. Nevük valószínűleg a német Bohnenzüchter − babtermelő – elnevezésből ered, mert nagy kiterjedésű szőlőikben és szántóföldjeiken babot is termeltek, és számos babból készült ételt ismertek. A soproni borosgazdák ma is büszkén vállalják poncichter őseiket.

Sajátossága volt az itteni bortermelésnek, hogy a pincéket nem a szőlőkbe, hanem a városban, saját házaik alá építették a termelők, ami akkoriban kiváltságot és nagyobb biztonságot jelentett számukra. Szintén soproni jellegzetesség a Buschenschank, amely kifejezés azt fedi, hogy a borosgazda a saját házánál mérhette ki borát, jellemzően évente egy-két alkalommal, két-három héten át kedvezőbb adózási feltételek mellett oszthatta szét a hegy zamatos levét. Egy időben szinte mindenkinek volt szőlője és pincéje, és minden gazda saját borkimérési joggal rendelkezett. A ház előtt rúdra függesztett friss fenyőág jelezte, ha újbor, szalmaköteg, ha óbor volt kapható. Piros, illetve fehér szalaggal adták tudtul, hogy vörös- vagy fehérbort árul a gazda. 1946-ban Sopronban megszűnt a Buschenschank, viszont Ausztriában jelenleg is működik ez a rendszer.

Magyarországon először „Soproni Kékfrankos” néven Jäger Mihály borkereskedő árusította palackos borait a múlt század harmincas éveiben. Azóta ez a fajta már fogalom, a borvidék zászlós bora, amely a helyi termelők magas szintű szakmai munkájának köszönhetően nemzetközi porondon is rangos elismeréseket szerez. A Nemzetközi Szőlészeti és Borászati Hivatal 1987-ben a „szőlő és bor városa” címet adományozta Sopronnak, 2004 óta pedig hivatalosan is a kékfrankos fővárosa a hűség városa.

A kékfrankoson kívül a zweigelt, a cabernet sauvignon, a merlot és a pinot noir ültetvények is jelentősek a soproni borvidéken. A fehérbor fajták közül a zöld veltelini, a chardonnay, a tramini, a zenit, a sauvignon blanc és a korai piros veltelini a legelterjedtebb. A borvidék érdekessége, hogy az itteni klíma a késői szüretelésű desszert borok előállításának is kedvez.
A sok helyen meszes talaj miatt a soproni borokra gazdagabb tannintartalom jellemző, bár a hagyományoknak és korszerű technológiának köszönhetően néhány év alatt markáns változáson mentek keresztül, napjainkban a kékfrankosok savtartalma alacsonyabb, mint korábban, lágyabbak, ízviláguk harmonikusabb.

Elképzelhető, hogy ehhez a ponthoz érkezve jó néhány borkedvelő csóválja a fejét, és magában vagy félhangosan megjegyzi: ó, valóban a természet hibája a fecsegés, kiváltképp, ha a soproni borok a téma! Pedig még egyetlen szó sem esett pl. a vörösbor egészségünkre gyakorolt pozitív hatásairól − ezek egy későbbi cikkünkből fognak kiderülni.

Vitathatatlan, hogy „[a] bor férfi-dolog: csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebb egy pohár bor mellett.” (Márai Sándor)

Forrás:

https://www.boraszportal.hu/

https://vinoport.hu

https://hu.wikipedia.org/

Borítókép forrása: https://hir.ma/