A 100 évvel ezelőtti népszavazás létrejöttének körülményeit vizsgálva azt látjuk, hogy az osztrák kormányok nem járultak hozzá a népszavazáshoz mindaddig, amíg egy kényszerítő körülmény létre nem jött. Ez pedig nem volt más, mint a kezdetben elszórt, majd egyre szervezettebb formát öltő Nyugat-magyarországi felkelés. Sőt, 1921. október 4-én egy önálló állam, a Prónay Pál által vezetett Lajtabánság jött létre az Ausztriának ítélt területen. Ausztria nem volt abban a helyzetben, hogy a magyar felkelőkkel szemben fegyveres fellépést alkalmazzon, az antanthatalmak pedig nem akartak ilyen akciót, bízva diplomáciájuk eredményességében. Ez vezetett oda, hogy Johann Schober kancellár és külügyminiszter kénytelen volt tárgyalni Bethlen István miniszterelnökkel és Bánffy Miklós külügyminiszterrel Velencében. Megállapodásuk eredményét jegyzőkönyvben rögzítették. Az 1921. október 13-án aláírt velencei egyezményben Magyarország kötelezte magát arra, hogy a Sopronban és nyolc környező községben tartandó népszavazás fejében átadja a magyar fennhatóság alatt álló Nyugat-Magyarországot Ausztriának. A nagyhatalmi jóváhagyás után meg is kezdődhetett volna a népszavazás előkészítése, ám azt hátráltatta, sőt, kis híján jégre vitte egy kínos közjáték. 

Október 20-án megjelent a magyar légtérben egy kisrepülőgép, mely a kormányra nézve komoly bonyodalmakat is hozott magával. A gép rövidesen leszállt a Sopronhoz közeli Dénesfán, lépcsőjéről Károly ex-király és felesége, Zita lépett Cziráky József gróf birtokára. A kialakult helyzet több szempontból is fenyegető volt, ráadásul könnyedén veszélybe sodorhatta a Sopron ügyében kialkudott kompromisszumot. A csehszlovák és a délszláv kormányok a megújuló Habsburg veszélyre és a birodalom restaurációjára hivatkozva követelték a nagyhatalmak beavatkozását. Rigorózus terveik voltak Nyugat-Magyarországra vonatkozóan is. Arra hivatkoztak (ami minden alapot nélkülözött), hogy Károly a budapesti kormány támogatását élvezte. A diplomáciai szorításon kívül a másik veszélyt az jelentette, hogy a monarchista, királypárti katonai erők követik az ex-királyt Budapestre, így Nyugat-Magyarországot magára hagyják. Ez a rend fenntartása és az osztrákok területen kívül tartása szempontjából is súlyos kockázatokat hordozott magában. 

Ostenburg zászlóalját a kormány küldte a térségbe azzal a céllal, hogy tartsa fenn a rendet, s ezt a feladatát Károly megérkezéséig el is látta, ám közben tudatosan készült a trónt visszakövetelő király érkezésére. Miután ez megtörtént, azonnal csatlakozott a hazai helyzetet félreismerő Károlyhoz. Ugyanígy tett Nyugat-Magyarország főkormánybiztosa, Sigray Antal és a soproni születésű, Lehár Antal (a zeneszerző Lehár Ferenc öccse) a szombathelyi körlet katonai parancsnoka is, akit a király időközben tábornokká léptetett elő. A nyugat-magyarországi csapatok jó része valóban távozott az országrészből, ezzel szabaddá vált az út egy esetleges osztrák bevonulás előtt. Ám az osztrák kormány – s ezt a kancellár, Johannes Schober is megerősítette – nem kívánt élni a lehetőséggel és tartotta magát a velencei egyezmény minden sorához. A dolog mögött az a dinamika húzódott meg, hogy az osztrákok kivárták, hogyan reagálnak a francia fővárosban a csehek (nevezetesen Eduard Beneš külügyminiszter) indítványára, aki felvetette, hogy fosszák meg Magyarországot a népszavazás lehetőségétől. Schober óvatossága nem volt alaptalan: a Nagykövetek Tanácsa október 27-én elfogadta a velencei protokoll szövegét, két napra rá pedig nemet mondott a cseh javaslatra. Ez elsősorban annak tulajdonítható, hogy Horthy és kormánya meggyőző határozottsággal állt ellen a puccskísérletnek és fegyveres erővel is kész volt megállítani Károly csapatainak fővárosba vonulását. Ennek okát részben Sopron kapcsán megszületett alku féltésében kell látnunk. Az ex-uralkodó Budaörsnél vereséget szenvedett Horthy csapataival szemben, s rövidesen az ország elhagyására kényszerült. A királypuccs elmúltával a kormány végre hozzáláthatott a velencei szerződésben vállalt kötelezettségei teljesítéséhez. 

Ekkor azonban egy újabb küzdelemben találták magukat a nyugat-magyarországi kérdésben érdekeltek. Miközben ugyanis megkezdődtek az előkészületek a szavazási procedúra lebonyolítására, kiélezett propagandaháború indult az osztrák és magyar szervezetek, a sajtó emberei és helyi, valamint országos politikai szereplők között.

A magyar kormány a velencei jegyzőkönyvnek megfelelően, igen nehézkesen, de elérte, hogy a magyar felkelők elhagyták Nyugat-Magyarország területét. Ezzel szemben Ausztria minden lehetséges módon halogatta a népszavazás feltételeinek megteremtését. A megállapodás szerint a népszavazást a terület osztrák birtokbavételét követő nyolc napon belül kell megtartani. Ezért indokolatlanul elhúzták az átvételt. Míg 1921 augusztusában két nap alatt kívánták a területet birtokba venni - amit a felkelés meghiúsított -, addig ezúttal 23 napra (1921. november 10-től december 3-ig) volt szükségük. Az indokolatlan időhúzás ellen felszólalt a Velencében kötött megállapodás végrehajtásáért felelős, Sopronban állomásozó Szövetségközi Tábornoki Bizottság, valamint a magyar kormány is. Az időhúzás a népszavazás elodázására irányult.

A népszavazás szervezetére és szabályaira mindkét érdekelt kormánytól a Szövetségközi Tábornoki Bizottság javaslatot kért. Természetesen a két vélemény nem egyezett meg. Ezekben a kérdésekben a békekonferencia állandóan ülésező testülete, a Nagyköveti Konferencia döntött. Döntésüket 1921. november 16-án tették közzé, amely jobban megfelelt az osztrák, mint a magyar javaslatnak. Létrehozták a Központi Népszavazási Bizottságot a tábornoki bizottságban is képviselt − francia, angol, olasz − tisztekből, valamint az érdekelt magyar és osztrák képviselőkből. Hasonló összetételűek voltak a kerületekben működő szavazatszedő bizottságok. Meghatározták a szavazás lefolyásának módját. Ezeket mindkét fél kisebb módosítások után elfogadta. A legtöbb vitát a szavazásra jogosultak körének megállapítása, vagyis a választói lajstromok véglegesítése okozta.

A 12 pontból álló Népszavazási Szabályzat 1921. november 23-án készült el. Ennek megfelelően azok a 20. életévüket betöltött állampolgárok szavazhattak, akik 1919. január 1-je előtt vagy 1921. január 1-je óta az érintett területen állandó lakóhellyel rendelkeztek. A szabályzat titkos voksolást írt elő, amit először, 1921. december 14-én Sopronban, majd két nappal később a környező 8 településen kell lebonyolítani.

A népszavazási szabályzat szerint tilos volt a nyílt propaganda. Ezt nyilvánvalóan mindkét fél – ahogy tudta – kijátszotta. Viszont olyan erőszakos, külső segítségre épülő propaganda nem volt magyar részről, amely a Központi Népszavazási Bizottság beavatkozását igényelte volna. Ezzel szemben egy Steinacker nevű osztrák személyt az antantképviselők eltávolítottak a területről. Házkutatás során olyan bizonyítékokra bukkantak, mely szerint a Bánátból Steinacker német nemzetiségű diákokat toborzott pénzért, hogy Sopronban magyarok ellen felhasználható erőszakosságokat kövessenek el. A magyar kormány bizonyította és a bizottság elé tárta, hogy a berlini osztrák követség ott élő kommunistákat toborozott és küldött Sopronba agitációs megbízatással. Ilyen személyeket a bizottság alárendeltségében lévő karhatalmi erők el is fogtak.

Sopronban október 20-a óta működött − osztrákbarát helyi lakosok közreműködésével − az Ödenburger Heimatdienst nevű propagandaszervezet. Vezetője Alfred Walheim tanár volt. Az agitátorok, a követségi dolgozók a borkiméréseket látogatták, hogy kapcsolatot teremtsenek a német ajkú földműves lakossággal. Továbbá a szavazólajstromok ellenőrzése ürügyén, minden kíséret nélkül házról-házra járva intenzív propagandát fejtettek ki Magyarország ellen. Egyik fő módszerük a tömeges röpcédula terjesztés volt − száz osztrák röplapra egy magyar jutott.
A vehemens osztrák propaganda kibontakozását a Sopronba rendelt selmeci főiskolások gátolták, lovaglópálcával a kezükben ellenőrző őrjáratot teljesítettek. Már a város előtti községek vasútállomásain elkobozták az osztrák agitátoroktól a röplapokat.
Az osztrák és magyar propagandisták között mindennaposak voltak az összetűzések. Félő volt, hogy osztrák reguláris és irreguláris erők betörnek a népszavazási területre, ha az eredmény számukra kedvezőtlen lesz.

Amikor az osztrák hatóságok sehogy sem tudták meghiúsítani a népszavazás teljesítését, a Nagykövetek Tanácsához fordultak négynapos haladékot kérve, azaz, hogy tolja ki a népszavazás dátumát december 18-ra. A Nagykövetek Tanácsa a kért halasztást nem ellenezte, annak teljesítését a Szövetségközi Tábornoki Bizottságra bízta. Az erről szóló értesítés december 13-án délután érkezett meg Sopronba. Mivel a bizottság minden előkészületet megtett a szavazásra, valamint nem látott indokot a halasztásra, az előre kitűzött napokon, december 14-én, 15-én és 16-án a szavazás teljesítését rendelte el. Erre az osztrák kormány táviratilag visszarendelte minden bizottságból megbízottait, hogy ezzel lehetetlenné tegye a szavazás végrehajtását, illetve annak eredményét később kétségessé tehesse.
Ferrario tábornok december 12-én kihirdette, hogy a szavazás 14-én megkezdődik, 13-án már nem volt abban a helyzetben, hogy a másnapra kitűzött népszavazást lefújja. A tábornok az osztrák kancellárhoz írott levelében leszögezte: „Biztos csatavesztés, ha az ember a vereségtől való félelmében visszavonul!"
Bánffy Miklós külügyminiszter pedig azt sürgönyözte Masirevich bécsi követnek, hogy a népszavazás elhalasztását kérő osztrák javaslat magyar belpolitikai szempontból sem fogadható el, mert politikai pártok és közvélemény Magyarországon is van. Felhívta a figyelmet azokra a technikai nehézségekre, amelyeket az utolsó pillanatban történő elhalasztás a szavazásnak okozna, ugyanakkor számításba kell venni a lakosság izgatottságát is a folytonos osztrák agitáció miatt.

Mi történt másnap reggel? Következő cikkünkből kiderül.

Forrás: ifj. Sarkady Sándor: A Nyugat-magyarországi felkelés és a soproni népszavazás. (http://w3.sopron.hu/)

Dr. Tóth Imre PhD: Miért is volt, hogy „magyarok maradtunk”? Út az 1921-es soproni népszavazáshoz.

Zsiga Tibor (1993): Vélelmek és tények Burgenland történelemírásában (PDF - https://tti.abtk.hu/)

Borítókép: Osztrák plakát és az arra adott magyar válasz: „Nyisd ki, az édesanyád van itt!” – „Nyisd ki, még nem raboltunk eleget!” (Forrás: https://mult-kor.hu/)