Mozart 1756. január 27-én, Salzburgban látta meg a napvilágot Leopold Mozart „salzburgi nagyhercegi kamarazenész“ és Anna Maria Pertl gyermekeként. A család hét gyermeke közül az utolsónak született Wolfgangon kívül csak egyetlenegy maradt életben, legidősebb nővére, Maria Anna, ismertebb nevén „Nannerl“. Mindkét gyermek különleges zenei tehetséggel volt megáldva, ezt felismerve apjuk saját karrierjét hátrahagyva kizárólag az ő fejlődésükkel és szerepeltetésükkel foglalkozott. 

A muzsikus apának köszönhetően a világhírű komponista oktatása szinte már csecsemőkorban elkezdődött, Wolfgang pedig jóformán előbb tanult meg zongorán és hegedűn játszani, mint írni-olvasni. Ötéves korában már bámulatosan jól zongorázott, hatévesen pedig megkomponálta első zeneműveit, amiket apja szorgosan lejegyzett, és azonkívül is mindent megtett annak érdekében, hogy fia minél alaposabb zenei képzésben részesüljön. Mikor nyilvánvaló lett számára Wolfgang rendkívüli tehetsége, úgy érezte, hogy kötelessége azt megmutatni az embereknek, így 1762-ben a Mozart család koncertkörútra indult Európában. A kis Wolfgang első hangversenyét Linz városában tartotta, későbbi fellépései során pedig – többek között – olyan előkelőségeket kápráztatott el, mint Mária Terézia királynő, XV. Lajos francia király, illetve III. György brit uralkodó.   
A fiatal Mozartnak így lehetősége nyílt megismernie a korabeli Itália, Párizs, London, Bécs zenei világát. Tizenegy évesen már egész estét betöltő vígoperát komponált, tizennégy évesen pedig megírta első opera seriáját. 
Mozarték 1766-ban tértek csak vissza Salzburgba, Leopold, az édesapa azonban néhány hónapnyi szünet után ismét Bécsbe vitte fiát.

A következő sorsdöntő utazás 1769-70-re tehető, amikor a família az itáliai udvarokat járta végig: Milánó, Velence és Nápoly mellett Mozart egy ideig Rómában is vendégeskedett, ahol XIV. Kelemen pápa külön audiencián fogadta a tizennégy esztendős fiatalembert, és az Aranysarkantyú-rendet adományozta neki. Leopold Mozart ezt a koncertkörutat sok szempontból már azzal a szándékkal szervezte meg, hogy fiát tehetségének megfelelő álláshoz juttassa valamelyik előkelő fejedelmi udvarban, így például a Ferdinánd Károly Antal osztrák főherceg milánói esküvőjére írt Ascanio Albában című opera is egyfajta pályamunkaként készült el. Mozartéknak viszont a félszigeten újra és újra csalódniuk kellett számításaikban, így aztán számos körút ellenére 1775-ben végül Colloredo hercegérsek salzburgi udvarában tudtak elhelyezkedni. Az európai utazások ugyanakkor nem csak a hírnév és a gyakorlat szempontjából bizonyultak fontosnak Mozart számára, hanem azt is lehetővé tették, hogy komponistaként is szédületes gyorsasággal fejlődjön. Az 1770-es évek végén az éppen férfivé érett zeneszerző már majdnem háromszáz zenedarabbal büszkélkedhetett, ezek között pedig olyan remekművek szerepeltek, mint a Münchenben bemutatott Az álruhás kertészlány, vagy a szintén 1775-ös Pásztorkirály című opera.

A Mozart család tehát Salzburgban telepedett le, ám az akkor még alig tizenkilenc-húsz éves nyughatatlan és folyton újra, többre vágyó művész nem ápolt túlságosan jó viszonyt munkaadójával.  Leopold sem tett le arról, hogy fiát fényesebb szolgálatba juttassa, mivel azonban Colloredo nem engedélyezte az apa hosszabb időre való eltávozását, Mozart az édesanyjával indult utolsó nagy koncertkörútjára, Párizsba. Az utazás egyik legfontosabb állomása Mannheim városa volt, ahol a művész megismerkedett élete első nagy szerelmével, Aloisia Weberrel. Mindazonáltal az utazás igencsak szerencsétlenül alakult, ugyanis a zeneszerző édesanyja Párizsban váratlanul elhunyt, Aloisia pedig később kikosarazta a tehetséges komponistát, így Mozart egyedül tért vissza Salzburgba. Bécs, London és Párizs pezsgése után a vidéki kisváros egyhangúsága határozottan nyomasztotta a művészt, ez pedig a Colloredo érsek iránt táplált ellenszenvvel együtt bőven elég volt ahhoz, hogy a fiatal férfi 1781-ben, néhány hónappal az Idomeneo bemutatója után felmondjon munkaadójának.

 

Mozart ekkor végleg szakított a salzburgi érseki udvarral. Bécsben telepedett le, ahol – világraszóló tehetségként – elsősorban tanításból tartotta fenn magát és sokáig a császárvárosba áttelepült Weber család albérlőjeként kapott szállást. A művész első szerelme, Aloisia ekkor már férjhez ment, a fiatalabbik leány, Constanze azonban édesanyjával maradt, a két fiatal között pedig idővel szerelem szövődött, melyet 1782-ben oltár előtt szenteltek meg. Mozarték később boldog házasságban éltek, kapcsolatukat azonban gyakran árnyékolta be gyász, ugyanis megszülető hat gyermekük közül csupán ketten élték túl az első napokat, az évtized derekától fogva pedig Constanze is gyakran betegeskedett.

Ezzel együtt a művész anyagi problémáin sem bírt felülkerekedni: annak dacára, hogy a bécsi évek Mozart művészetében kiteljesedést és számos esetben – például a Szöktetés a szerájból 1782-es, vagy a Figaro házassága 1786-os debütálásakor – komoly sikereket hoztak, a páratlanul tehetséges komponista nem tudott stabil egzisztenciát teremteni magának és családjának. Talán ennek is tudható be, hogy Mozart élete utolsó éveiben szinte emberfeletti teljesítménnyel dolgozott, és gyakorlatilag teljesen felőrölte szervezetét, mely 1791-ig bírta az őrült hajszát: hihetetlen, de a Don Giovanni, a bécsi olasz operatársulat megmentése érdekében írt Cosi fan tutte, a II. Lipót prágai – cseh királyi – koronázására komponált Titus kegyelme, a Varázsfuvola és a Kis éji zene mind 1786–91 között született meg, miközben a zseni leckéket adott, hangversenyeket tartott, előadásokat vezényelt, és II. József kamaramuzsikusaként is fellépett.

Mozart szervezete érthető módon egy idő után nem bírta ezt az emberfeletti tempót, nem sokkal utolsó operája, A varázsfuvola bemutatója után ágynak esett. Egy rövid időre jobban lett, de 1791. november 20. után már nem volt képes elhagyni otthonát, magas láz kínozta, végtagjai megduzzadtak, kezelőorvosa tehetetlen volt. Utolsó művét, a Rekviemet lényegében már saját temetésére írta meg. A zenetörténet egyik legnagyobb alkotója 1791. december 5-én, nem sokkal éjfél után meghalt.

Halálának oka máig nem ismert pontosan, ráadásul Mozart végső nyughelye szintén feledésbe merült, halhatatlan emlékét egy jelképes sír őrzi a bécsi Sankt Marx temetőben.

 

Nem sokkal a zeneszerző halála után szerte Bécsben arról pletykáltak, hogy Mozartot riválisa, Antonio Salieri mérgezte meg. Csak olaj volt a tűzre, hogy egy alkalommal Constanze is arról számolt be, hogy férje a halála előtti napokban azt mondta neki, arra gyanakszik, hogy valaki megmérgezte. Ezzel kapcsolatban azonban senkinek sem sikerült egyetlen megbízható szem- vagy fültanút találni. A 19. század elején a közvélemény gyanúja a szabadkőművesekre terelődött, és sokáig makacsul tartotta magát az a mendemonda, hogy Mozartot páholytársai ölték volna meg. Majd az 1830-as években az a szóbeszéd járta, hogy nem sokkal halála előtt Salieri bevallotta: ő volt Mozart gyilkosa. Valószínűleg ennek sincs semmi alapja, a legendát Puskin élesztette újjá, aki 1830-ban megírta a Mozart és Salieri-t, ebben Salierit Mozart gyilkosának állította be. Puskin olvasatában Salierit az motiválta tette elkövetésében, hogy a zsenivel szemben ő csak gyenge középszerű tudott maradni.

35 év, mindössze ennyi adatott e kiváló művésznek, aki több mint hatszáz alkotásával olyan zenei örökséget hagyott a világra, amely ma is ugyanazzal a fénnyel ragyog, mint kétszáz évvel ezelőtt. 

Forrás: https://rubicon.hu/

https://hu.wikipedia.org/

Borítókép forrása: rugusavay