Gróf Széchenyi István, a reformkori politikai küzdelmek egyik vezéralakja, aki a gazdaság és a közlekedés mellett Magyarország köz- és sportéletének szervezésében is halhatatlan érdemeket szerzett. A grófot Kossuth Lajos – egyik legnagyobb politikai ellenfele − nevezte először a „legnagyobb magyarnak”: „polgári erényben nagy férfiak, minő például az, kit én, nem gyáva hizelgésből, hanem meggyőződésből, a’ magyarok legnagyobbikának szoktam nevezni.” Máig így tartjuk számon, hiszen életének példája: a nemzet iránti elköteleződés. Talán nincs még egy ember, aki hozzá hasonló féltéssel viseltetett volna a magyar nemzet iránt.

A legnagyobb magyar 1791. szeptember 21-én született Bécsben, apja gróf Széchényi Ferenc, egy gazdag és nagy múltú család sarja, anyja Festetich Julianna grófnő. Gyermekkorát a császárvárosban, illetve Nagycenken töltötte, miközben igazi arisztokrata nevelésben részesült. Iskolai vizsgáit magántanulóként a pesti Piarista Gimnáziumban, a soproni Bencés Gimnáziumban és a szombathelyi Líceumban teljesítette.

Széchenyi 18 éves korától 17 évig szolgált katonaként a császári királyi hadseregben, és katonai pályájáról elmondható, hogy a fiatal grófból ekkor vált férfivá a kor egyik legnagyobb magyar gondolkodója. Széchenyi bátor, de a császári és királyi hadseregben irreguláris személynek számított, mivel sokszor nyilvánosan vállalt politikai szerepet, bírálta a rendszert, a hadsereget, és felszólalt a magyarság érdekében. Ennek tudható be, hogy katonai előmenetele az őrnagyi pozíciónál megakadt. Karrierje 1826-ban ért véget, amikor már nem tudott kiteljesedni a katonai hivatásban, emellett adminisztratív, bürokratikus megrovásokban részesítették, és a birodalmi titkosrendőrség tudomására jutott a gróf rendszert bíráló felfogása. 

Katonatiszti szolgálata mellett szabadidejét főleg önképzésre és utazásokra fordította, 1815 után Boszporusztól a Brit-szigetekig bejárta egész Európát, úti élményei pedig meghatározták későbbi politikai nézeteit: a gróf külföldi tapasztalatok nyomán felismerte Magyarország elmaradottságát, egyúttal pedig megérett benne az elhatározás, hogy változtasson a hazai állapotokon.

Édesapja, Széchényi Ferenc halála (1820) után megörökölte a cenki birtokot és a kastélyt, de a fiatal huszártiszt ez idő tájt csak ritkán fordult meg a családi otthonban. A katonai szolgálat, az utazások és az egyre jelentősebb politikai-közéleti szerepvállalások miatt többnyire Bécsben, Pozsonyban, majd Pest-Budán tartózkodott. Leginkább vadászni járt haza, ezekben az években gyakorta barátjával, Wesselényi Miklóssal. Az 1820-as évek végén már gyakrabban jött Cenkre. A nagy kolerajárvány idején (1831) a cenki kastélyban írta meg „Kedves jobbágyaim…” kezdetű röpiratát, amely a kolerajárvány idejére adott hasznos egészségügyi tanácsokat jobbágyainak. Sopron vármegye a kolerával szembeni védekezésre felállított bizottság tagjává választotta Széchenyit. Lendületes tevékenységbe kezdett, beutazta a veszélyeztetett községeket, és rendszeresen járt be Sopronba, hogy a teendőket a bizottság elnökével, a megye alispánjával megbeszélje.
1827-ben Cenken vetette papírra a Lovakrult, majd itt kezdett hozzá a Hitelhez, és a Reformatio című művéhez is, ez utóbbi kapta később a Stadium címet.

Széchenyi sikereiről természetesen Sopron vármegye is tudomást szerzett. 1828. augusztus 26-án személyesen vett részt Sopron megye közgyűlésén, ahol az egyik szónok a gróf érdemeit méltatta. A közgyűlés már korábban saját arcképének megküldésére kérte fel Széchenyit, de ő akkor visszautasította. Tíz évvel később azonban, az új vármegyeháza felépítését követően a megyei közgyűlés elhatározta, hogy maga gondoskodik István grófnak, és a múzeumalapító Széchenyi Ferencnek az arcképéről – 1834-ben Sopron városa ezzel a szimbolikus gesztussal fordult az elismertsége csúcsán álló gróf felé. 1835. február 20-án pedig a legmagasabb erkölcsi elismerés odaítélésével ismerte el Széchenyi István érdemeit, tiszteletbeli polgárává választotta, azaz díszpolgári címet adományozott neki. Sopron első díszpolgára május 26-án levélben fejezte ki köszönetét: "Mi pedig örömöm gerjedelmit még magasbra emeli, az: Ott nyernyi borostyánt, hol földi pályámat kezdém s hol áldott szülék nemes példáitul irányozva már zsenge koromban ringattatám az élet tavaszának azon gyönyörteli álmaiban, mellyel keblembe is Magyar Honunk egykori nemesb és dicsőbb kifejlését tünteték lelkem elibe."

Ugyanabban az évben, az őszi tisztújító gyűlésen a grófot „választott községünk számfeletti tagjának”, vagyis a közgyűlés tagjának választják meg, amit szintén sajátkezűleg írt levélben köszönt meg a városnak, és sajnálatát fejezte ki, „hogy háladatos érzelmeimnek tisztelt polgártársaim színe előtt személyesen teendő nyilvánítására mind ez ideig nem lehete alkalmam.” A várossal való kapcsolata ezután elmélyült, többet tartózkodott itt, bár Sopronban sem földje, sem háza nem volt, ezeket bátyjai örökölték.

Még szintén 1935-ben a soproniak levélben keresték meg, hogy segítsen nekik megszerezni egy részvénytársasági alapon működő gőzmalom felállítására az engedélyt. A vállalkozást Weisz Henrik nevű soproni ecetgyáros indította meg 1834 őszén. Széchenyi elfogadta a felkérést azzal a feltétellel, hogy a malom vezetője két soproni legyen: Flandorffer Ignác és Rupprecht János. A soproni gőzmalom az első ilyen létesítmény volt Magyarországon, az Isteni Megváltó Leányainak zárdája mellett állt. A gróf, mint a társaság „védője” vállalt szerepet, de a malomnak nem lett sikere, rövid időn belül tönkrement.  

Széchenyi István másik soproni vonatkozású vállalkozása a Sopron-Vasi-Szederegylet volt. Még a vármegyei kezdeményezés előtt, olaszországi útja alkalmával nagy érdeklődést tanúsított az ottani szederfakultúra és selyemtenyésztés iránt. 1829-ben oltott szederfákat hozatott Olaszországból, és ezekből nagycenki birtokán rövidesen több mint 100.000 darabot ültetett. Cenken így már 1835-ben megkezdte a selyemhernyó tenyésztést. Ehhez a tevékenységhez kapcsolódott műve: a Selyemrül. A Szederegylet 1840. július 26-án alakult meg, elnökévé Széchenyit választották, aki beutazta e célból Sopron- és Vas vármegye egész területét. Sopronban mintatelepet létesítettek, amely a Brennesselgartenban (Csalánkert) volt. Az alakulást követő időkben a gróf gyakran megfordult Sopronban, az egylet működéséről minden alkalommal személyesen érdeklődött. Amikor a Szederegylet telepeit az új Selyemfonóda Részvénytársaság vette bérbe, Széchenyi továbbra sem vonta meg anyagi támogatását, de az irányításban ezután már nem vett részt.

Erre az időszakra esik a Soproni Takarékpénztár megalakulása 1842. augusztus 31-én. A legelső részvényjegyző az akkor már politikai és közgazdasági pályájának csúcsán álló gróf Széchenyi István volt 2000 forinttal, vagyis húsz darab részvénnyel. A megalakuláskor a tiszteletbeli választmány tagjává is megválasztották. Az intézmény felállításának gondolata valójában jóval korábban felvetődött benne, ugyanis 1825-ben – tizenhat évvel a Soproni Takarékpénztár tényleges megalakulása előtt – már bejegyezte Naplókötetének „Különböző gondolatok” fejezetébe: „Takarékpénztár Sopronban”.
Ebben az időben hangzott el Kossuth Lajos ajkáról, hogy Széchenyi István „a legnagyobb magyar”. És Deák Ferenc volt az, aki leintette ellenfeleit, amikor e téren versenyezni kívántak vele, mondván: „Ne bántsátok, nagyon szerencsés keze van.” Megmutatkozott ez egy másik fontos munkásságában is, amit a Sopron–Bécsújhelyi Vasút létesítése körül fejtett ki. Amikor 1843-ban megalakult a vasútügyi bizottság, élére Széchenyi került, s már azon év novemberében felkereste Metternich kancellárt, hogy megnyerje a soproni vasútügy támogatására, amelyben a térség fejlődésének egyik kulcsát látta. A vaspálya, mely a második volt Magyarországon (igaz, hogy vonala az országhatáron túli várossal kötött össze magyar területeket) 1847. augusztus 20-án nyílt meg. A megnyitáson Széchenyi nem vett részt, de később, október 5-én, mikor azon utazik, feljegyzi, hogy az utat Sopronból Bécsig négy óra alatt tették meg, és csak nyolc forintba került, pedig szolgája is vele utazott, sőt a csomag fuvardíja is benne volt. A vasút – írja lelkesen – „nagyszerű benyomást tesz reám”, ám öröme nem tartott soká. Alig néhány nap múlva felvetődik sopronmegyei követválasztásának gondolata, amikor újból néhány napot tölt városunkban, de ezek az utolsók. 1847-ben Széchenyi jelöltetni kívánta magát a Sopron megyei követválasztáson, azonban támogatását elutasították, egyetlen szavazatot sem kapott. Vasúton ment vissza Bécsbe, és nem tudta, hogy soha többet nem fogja látni sem az ő néha ócsárolt, de mégiscsak szeretett Cenkét, sem Sopron városát. 

Távozása a közélettől drámai körülmények között zajlott. Az uralkodóházzal mindvégig megegyezést kereső Széchenyi nem tudott megbirkózni a saját, egyedül helyesnek tartott politikai meggyőződése és a valóságos politikai helyzet közötti különbséggel. 1848 augusztusától egyre sűrűbben gyötörte a közelgő nemzethalál víziója, így orvosa szeptemberben Döblingbe, a Görgen-gyógyintézetbe vitte. Állapota lassanként annyira javult, hogy levelezett, honfitársaival politikáról is társalgott, és gazdasága ügyeit is maga intézte, sőt, később a félbeszakított irodalmi munkásságához is visszatért. Még Döblingben sem kerülte el figyelmét a Sopronban megvalósítandó nagy borpince és bornagykereskedés terve. Aktív összeköttetést keresett a Borászati Lapokkal és e célból angol szakértő tanácsát és közreműködését is kikérte. Széchenyi előre örült annak, hogy Sopron és vidéke nemesített és nemesítendő szőlőfajaiból micsoda pompás magyar borkülönlegességeket fognak majd készíteni, és hogy a legkitűnőbb fajta vörösnek majd a „Bibor”, a legkitűnőbb fehérnek pedig a „Harmat” elnevezést fogják adni.  

A császári csendőrök 1859–60 során mind gyakrabban dúlták fel Széchenyi döblingi lakosztályát, rendre perrel és börtönbüntetéssel fenyegették az idős grófot, akinek egészségét megviselte az állandó lelki terror. 1860. április 7-én éjjel gróf Széchenyi István végül maga ellen fordította pisztolyát, és véget vetett életének.

Forrás: Östör József (1942): Széchenyi István és Sopron. Soproni Szemle, VI. évf. 1. sz.

http://www.rubicon.hu/

Wikipédia

Borítókép: Gróf Széchenyi István

Forrás: https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/