Vajon milyen lehet fejjel lefelé ébredni, avagy egy falhoz rögzített hálózsákban aludni, az össze-vissza lebegő reggeli után kapkodni, majd azt − sikeres elfogyasztása után − a saját és a kollégák vizeletéből, verejtékéből nyert vízzel, illetve a belőle készült kávéval leöblíteni? „A tegnapi kávé a mai kávé" a NASA szavai szerint. Bizarrul hangzik, de mivel a víz nagy kincs az űrben, az űrhajósok szinte minden cseppjét újrahasznosítják és próbálják a minimumra szorítani a pazarlást. A vízvisszaforgató rendszer különféle szűrő, tisztító, fertőtlenítő megoldásokkal tökéletesen tiszta és iható vizet varázsol az állomás levegőjének páratartalmából, az űrzuhanyok használt vizéből, és – amerikai oldalon – az asztronauták vizeletéből is. Az oroszok ez utóbbit elutasítják, viszont szívesen átadják az alapanyagot az amerikaiaknak, akik a felajánlást elfogadják és el is fogyasztják. 

 

A világűrről, űrhajókról szóló mesék már kisgyermekkorban lenyűgöznek minket, és a különböző űrtények később is olyannyira ámulatba ejtik az embert, hogy sokan arról álmodoznak, akár egy űrutazáson is részt vennének, hiszen 350 km magasból visszatekinteni a kis kék bolygónkra, lássuk be, nem mindennapi látvány. Való igaz, hogy az űrben sétálni vagy dolgozni igazán menő, de cseppet sem egyszerű dolog. Már maga az űrruha − az űrrepülések egyik alapvető eszköze, ami nélkülözhetetlen a túléléshez – kész kihívás, mert körülbelül 122-128 kg-ot nyom a Földön, és felvétele speciális eszközök segítségével is minimum 45 percet vesz igénybe.
A világűrben a környezet teljesen eltér a Földön megszokottól. Ami idelent egy egyszerű feladat, ott rengeteg buktatót és veszélyt rejt. Egy szimpla csavarkulcs használata is komoly feladat a súlytalanság állapotában. Ahhoz, hogy az űrhajósok jól tudják ellátni feladataikat, komoly és összetett tanulási és gyakorlási folyamaton esnek át. Ez hosszú, éveken át tartó, az apró részletekre is kiterjedő eljárás, amelynek során rutint szereznek a kozmikus körülmények során végzendő feladatok problémamentes megoldására.

 

Mire számíthatunk, ha esetleg bennünket is kilőnének az űrbe? Először is egy sokkolóan gyönyörű panorámára. Az űrállomáson naponta 16 alkalommal van napfelkelte, illetve napnyugta, így bőven lenne időnk megörökíteni pl. a földi éjszaka káprázatos, lélegzetállító látványát. Sokaknak lehet kedvező, hogy hosszabb (néhány hónap) tartózkodás esetén akár három százalékot is nőhetünk odafenn (pl. 1,80 cm magasság esetén 5 cm a növekedés). Mivel a gerincoszlop nincs kitéve a Föld gravitációs vonzásának, a csigolyák távolodnak egymástól, ellazulnak, ezért nőnek az űrhajósok, de a Földre visszatérve gyorsan visszaáll a korábbi testmagasságuk. Természetesen a mikrogravitáció komolyabb hatásokat is gyakorol az emberi szervezetre − ezt a tényt már az Apollo-missziók (1961-1972) során is felismerték. Szinte minden asztronauta már útja elején tapasztal rosszullétet. Az űradaptációs szindróma körülbelül három napig tart, oka pedig az, hogy a súlytalanság állapotában az agy másként értelmezi a belső fülhöz érkező információkat. A hányinger mellett a tünetek közé tartozik még a fejfájás és a saját végtagok lokalizációjának nehézsége is.
A súlytalanságban töltött hosszú idő nem kedvez az izmoknak, a csontoknak, a test folyadékelosztásának, egyes tanulmányok szerint gyengül az immunrendszer, sőt, az űrhajósok szeme is romlik az űrbéli környezetben. Kimutatták, hogy a változások már egy hét után megjelennek a szervezetben. Az első 24-72 órában a vérnyomás megemelkedik, a szív morfológiája megváltozik, a fejbe több vér tolul, amelytől az arc feldagad, a lábak pedig vékonyabbak lesznek. A vérnyomáskülönbség az oka, hogy amikor az űrhajósok visszatérnek a földre, nem tudnak sokáig állva maradni (ortosztatikus intolerancia), hiszen földet éréskor pont az ellenkező történik: a vér a lábakba áramlik, így az agy nem kap elég vért a hosszan tartó állás kivitelezéséhez. A vérben lévő vörösvértestek száma eddig még ismeretlen okok miatt csökken az űrben, ezért az űrhajósoknál vérszegénység alakul ki. Megfigyelték azt is, hogy tulajdonképpen egy gyorsított öregedési folyamat megy végbe az űrben a mikrogravitáció miatt: csont- és izomtömeg-lebomlás következik be. Ezért az űrhajósoknak minden nap több órát kell edzeniük különleges körülmények között, például kötelekkel leszorítva, hogy imitálják a földi gravitációt. Mindezek ellenére, az asztronauták jellemzően jelentős testsúlyveszteséggel érkeznek vissza a Földre. Gravitációs térbe kerülve, több hét szükséges a normális értékek helyreállításához az űrhajósok szervezetében.

Az első ember 61 éve járt a világűrben. Jurij Alekszejevics Gagarin, a szovjet légierő 27 éves pilótája a Vosztok-1 űrhajóval 1961. április 12-én, Bajkonurból indult útnak. 1 óra 48 perc alatt egyszer megkerülte a Földet, majd sikeresen földet ért az előre kijelölt körzetben, a Szovjetunió területén. Az első nő a világűrben az orosz kozmonauta Valentyina Vlagyimirovna Tyereskova volt, aki 1963-ban követte Gagarint a végtelenbe. Negyvennyolcszor megkerülte bolygónkat, és három nap után sikeresen visszatért. A legrövidebb rekord az első amerikai űrhajóshoz, Alan Shepardhoz tartozik, aki kevesebb, mint egy hónappal Gagarin után, 1961. május 5-én hagyta el a Földet. Fellőtték az űrbe, majd miután elérte a 185 kilométeres magasságot, vissza is fordult, és becsapódott az Atlanti Óceánba. Az egész nem vett igénybe több időt negyed óránál. Első és máig egyetlen magyar űrhajósként Farkas Bertalan 1980. május 26-án hódította meg a végtelent, majdnem kilenc napot töltött odakint. Magyarország ezzel a nemzetek sorában hetedikként lépett ki a világűrbe. Később egy magyar származású kutató, Charles Simonyi (Simonyi Károly) űrturistaként kétszer is (2007-ben és 2009-ben − a világ ötödik, illetve hetedik fizető űrhajósaként) járt az űrben, ahol összesen több mint huszonhat napot tartózkodott. A világtörténelemben Simonyi az egyetlen, aki kétszer is járt űrturistaként az űrben. Tavaly nyáron jelent meg az információ, miszerint 2024-ben vagy legkésőbb 2025 első felében ismét lesz magyar űrhajós, aki amerikai együttműködéssel fog eljutni a Nemzetközi Űrállomásra.

A szovjetek a 60-as évtized első felében taroltak az űrben. A világ ámuló szemei előtt 1965. március 18-án újabb világraszóló eredmény született: Alekszej Leonov szovjet űrhajós a világon elsőként szkafanderbe burkolózva kilépett a  Voszhod-2 zsilipkapuján át, és tizenkét percen át egy ötméteres zsinóron lebegett  a világűrben. Az űrsétával történelmet írt, ám a kísérlet kis híján katasztrófával végződött, mert az akkori kezdetleges űrruha a hatalmas nyomáskülönbség miatt felfúvódott, és Leonov nem bírt visszamászni a zsilipen át az űrhajójába; a műveletben későbbi elmondása szerint hat kilót fogyott, úgy leizzadt. Az irányítótorony engedélye nélkül csökkentette a levegő mennyiségét a szkafanderében, s végül sikerült − a tervezettől eltérően − fejjel előre behatolnia a zsilipbe. Nem működött az automata leszálló rendszer sem, a legénység kézi vezérléssel tért vissza a Földre, 2000 kilométerre a tervezett helytől, az Urálban landoltak.

Az első bekötetlen űrsétát (amikor nincs fizikai kapcsolat, „köldökzsinór” az űrhajós és az űrhajó közt) Bruce McCandless hajtotta végre 1984-ben. A Manned Maneuvering Unit (MMU) egység segítségével 98 méterre távolodott el az űrhajótól. A bekötetlen űrséta amúgy nem bevett gyakorlat, és csak néhány űrhajós hajtott végre ilyesmit.
A legtöbb időt egyszeri séta alkalmával a NASA két asztronautája, Susan Helms és Jim Voss töltötte a nagy semmiben. 2001-ben 8 órát és 56 percet voltak odakint, miután az űrhajójukból, a Discovery-ből kiléptek. A két űrhajós a Nemzetközi Űrállomáson végzett karbantartást.

Hat évtizede utazgatunk a csillagok között. Ez idő alatt 38 ország 565 embert (2019-es adat) küldött az űrbe, mindeközben az űrprogramokban harminc ember lelte halálát. Ám ennek a harmincnak a zöme a földön (például kiképzés közben) vagy még a légkörön belül vesztette életét. A világűrben eddig csak hárman haltak meg, és mindhárman ugyanabban a balesetben, a Szojuz-11 tragédiájában. A technika rohamléptekben fejlődik, az asztronauták egyre több időt töltenek az űrben, és ma már űrháborúról és űrbéli térhódításokról beszélhetünk. A Nemzetközi Űrállomáson dolgozó asztronauták mostani hosszú küldetései kísérletként szolgálnak, mivel az űrállomást működtető tizenöt ország partnersége a jövőben hosszabb küldetéseket tervez a Holdra, a Marsra és egyéb, távoli célállomások irányába.

Valerij Vlagyimirovics Poljakov, szovjet űrhajós és orvos élt eddig a leghosszabb ideig az űrben egyhuzamban. 1994-ben és 1995-ben összesen 437 napot és 18 órát töltött a Mir fedélzetén, mielőtt visszatért a Földre, ahol a saját lábán tudott eljutni a Szojuz kapszulától a pár lépésre lévő ülőhelyig. Az amerikai űrhajósok közül Scott Kelly töltötte a legtöbb időt megszakítás nélkül a világűrben − ő 2015-2016-ban 340 napig élt a Nemzetközi Űrállomáson, küldetése fő célja az ő esetében is a rendkívül hosszú űrbéli tartózkodás emberre gyakorolt hatásainak vizsgálata volt. A női asztronauták közül az amerikai Christina Koch a rekorder, aki 2020. február 6-án tért vissza a Földre, miután 328 napot töltött egyhuzamban a Nemzetközi Űrállomáson, ahol missziója alatt 5248-szor kerülte meg a Földet és 210 kísérletet végzett el.

Az űrkutatási szakemberek azt várják, hogy a huzamos űrbeli tartózkodás alapján új adatokra tesznek szert az emberi szervezet alkalmazkodásának dinamikájáról a súlytalanság feltételei között.

 

Forrás: https://raketa.hu/

http://www.urvilag.hu/

https://www.csillagaszat.hu/

Borítókép: https://www.grunge.com/