A Nemes Tompa törzsökös juhászcsalád volt, négy nemzedékük a 18. századig követhető vissza. Szoros kötődésüket a Sopron környéki, hansági kistájhoz életrajzi adatok bizonyítják. Hol (Fertő) Homokon, hol Peresztegen, máskor Hegykőn, a nagycenki uradalmi központhoz tartozó juhászatokban bukkantak fel. A majorság fejlődő birkaállománya nyújtott számukra biztos megélhetést. A korabeli összeírás szerint az uraság Hegykőn 3000, Nagycenken 2500 birkát tartott. A megyében működő juhászok száma több százra rúgott. A juhászatnak, mint a 19. század elején hirtelen fellendülő foglalkozási ágnak köszönhető egy új kifejezési forma, a pásztorművészet kialakulása éppen ezen az északnyugat-dunántúli vidéken. Létrehozói, művelői a faragáshoz jól értő béres juhászok voltak. A gyorsan kibontakozó művészeti ág erejét bizonyítja, hogy az alkotók képesek voltak tudásukat továbbörökíteni, térben és időben kiterjeszteni.

„Tompa Pista”, ahogy faragványain jelzi magát, 1864. augusztus 23-án született Homokon (ma: Fertőhomok). Édesapja Széchenyi István, majd Béla gróf számadó juhásza volt. Tőle egy remekbe szabott magyar címer van az utódok birtokában.
Az ifjú Tompa István kezdetben az apja mellett juhászkodott, a számadói tisztséget is tőle örökölte, a nemesi ranggal együtt. Első feleségét Kántor Teréziát fiatalon – 27 évesen – vesztette el, kétéves Ilona gyermekük anya nélkül maradt. 1898-ban feleségül vette Prajner Erzsébetet és Szergényben telepedtek le, ahol később kocsmárosként tevékenykedett. Házasságukból négy utód született, akik sajnos még gyermekkorukban elhunytak. 1905-ben visszaköltöztek Nagycenkre, ahol a vendéglátást folytatták. A faragást nem hagyta abba, élete alkonyán fiatalokat tanított a mesterségre. 1918-ban megbetegedett, majd a következő évben elhunyt. 

A környéken és a Kisalföldön működő pásztorelődök hatására, és az apjától örökölt kézügyesség birtokában, faragni kezdett. Készített képkeretet, pásztorbotot, egy darab fából láncszemeket, botfejet, pipaszárat, valamint olyan titkos falakatot diófából, amelyet hozzáértők sem tudtak kinyitni a szaruból készült kulccsal. Erről az alkotásról „Rejtélyes lakat” címmel a Soproni Napló is írt 1900. január 21-én:
„Tompa István a párizsi világkiállításra szánta a lakatját; adnak-e ott helyet neki, nem tudjuk, pedig az ügyes kis készítmény, népünk ügyességének és találékonyságának bizonyítója, helyet érdemelne ott is.” 

1888-ban alkotta meg azt a 45 x 105 cm nagyságú dombormű faragást, amelyet 1911-ben kegytárgyként adományozott a mariazelli bazilika kincstárának. Ifj. Tompa István kapcsolata a híres ausztriai búcsújáró hellyel már ifjúkorában kezdődött. Többször részt vett társas zarándoklaton, 1894. március 11-én édesapja halálakor 14 aranyforintot adományozott a Mariazelli Boldogságos Szűz Máriának.
„Adjon a jó Isten neki örök nyugodalmat, boldog feltámadást, velünk együtt. Ámen.” − írta a Mennyei Korona c. Galánthai Esterás Pál által szerkesztett, Nagyszombat városban 1696-ban kiadott, az ősi Tompa család tulajdonát képező imádságos könyvbe.

Akárcsak a nevezetes, felnyithatatlannak hitt ördöglakatjának hátlapjába helyezett fényképen, úgy a nagyméretű faragványban lévő képen is nemesi öltözetben látható Tompa István, aki legszebb alkotását 1911. október 13-án vitte el Mariazellbe. A kegyhelyen Farkas Ildikó, a Bazilika alkalmazottja leltárba vette és a következő szöveggel látta el:
”Fotó, üvegezett, vésett, faragott díszkeret dombormű, 105 x 45 cm
Nemes Tompa István adománya Czenk Sopron megyéből 1888-ban.
Mariazell, Basilika ltsz: VB-D – 25”
Felirata: „Nemes Tompa István 25 éves koromban csináltam Czenk Sopron megyében 1888-ban.”

A különféle motívumokból felépített kereten valójában egy egész világkép fogalmazódik meg az alkotó foglalkozására, vallására, szülőföldjének táji adottságaira vonatkozó utalásokkal. A bárányfejek a juhászatra, a növényi elemek és a kígyó a Fertő tavi flórára és faunára vonatkoztathatók, míg a kétfejű osztrák császári sas és közötte a magyar címer az alattvalói hűségről és a hazafias állásfoglalásról tesz tanúságot. A keret egész felépítése, elemeinek szerkesztése a templomi faragott oltárképekre emlékeztet. A tárgy értelmezésének fontos része a szakrális tartalom, a fénykép mögé rejtett, Szűz Mária áldását kérő fohász. A faragó képmását viselő lakat és a háttérben csüngő falánc a juhász korábbi, kedvelt munkáinak kicsinyített másai.

Az imádságot aláíró Nemes Tompa István ekkor már vendéglősként tünteti föl magát. 1905-ben apósa segítségével kocsmárosnak állt.

Nemes Tompa István fényképét eredetileg két kis faragott oszloppal díszített kapu keretezte. Ebből mára csak az oszlopok maradtak meg. A jobb oldalin szőlőág, a bal oldalin tölgyfaág tekeredik felfelé. Alul két stilizált női alak virágokkal teli kelyhet tart. A két oszlopot fent eredetileg virágok fonták egybe középen egy oroszlánfej díszítéssel. A kapu felett két angyal látható. A jobb oldali angyal lefelé, a régi felvételen még látható, hogy az oroszlánfejre, ill. Nemes Tompa István képére utal, a bal oldali angyal felfelé mutat.

A keretben elhelyezett egész alakos portré szemléletesen vall a faragó pásztor egyéniségéről. A fényképről egy magára sokat adó, öntudatos férfiú tekint ránk. Nemesi származását a magyaros viseletet kiegészítő, díszlánccal egybekötött mente hangsúlyozza. Kezében mestersége címerét tartja, a faragott juhászkampót. Kézírásából, a kalligrafikusan rajzolt betűkből kitűnik, hogy iskolázott, a betűvetésben jártas ember volt. Sokoldalú tehetségéről, színes egyéniségéről számos történet maradt fenn.

A keret alsó részét a vésett írott szöveg körül burjánzó, levelekben és virágban dús növényzet díszíti. A szövegrész felett egy kos fej látható két siklóval a nyaka körül. A siklók szájából kis tölgyfaág (két levéllel, egy makkal) nő ki. A kos fej két oldalán egy-egy nagyobb, fantáziadús liliom szökell rügyező hajtásokkal felfelé. A rügyek között kétoldalt áttörő, gyümölcsöt markoló karmok - a keret felső részében - a címert körülvevő kétfejű sas lábaira utalnak. A keret felső harmadában kétoldalt egy-egy siklóval körülvett bárányfej található. A keret felső dísze a magyar címer koronával, kétoldalt sasfejekkel. A címer körül tölgyfaágak törnek a magasba. A korona feletti rózsahajtás egy szoknyás női alakot takar, melynek felső végtagjai erősen gesztikulálóan hatnak. 

2012-ben az egyetlen élő unoka, Molnár László budapesti lakos a leszármazottak segítségével, összefogásával, a sok helyen sérült, szúette remekművet felújítatta. Balázs Gyula, a Néprajzi Múzeum restaurátora a munka során találta meg Nemes Tompa István kézzel írt fohászát a Mariazelli Boldogságos Szűz Máriához.

A fogadalmi képet 2013 októberében a Néprajzi Múzeum előcsarnokában állították ki néhány hétre, ezt követően a megszépült alkotást Tompa István dédunokája, Molnár András visszaszállította eredeti helyére, Mariazellbe.

Forrás: Domonkos Ottó (1963): Sopron megye pásztorművészete. Soproni Szemle, XVII. évfolyam 1. szám.
https://www.szivk.hu/
https://tiszafoto.blogspot.com/

Borítókép: A fogadalmi képkeret újra Mariazellben (forrás: https://www.facebook.com/ - András Molnár)