Történelmi séta a vasfüggöny árnyékában

Mit tesz egy miniszterelnök, aki sikeres, kiemelkedő képességű államférfiként győzelemre vezeti országát, de a háború utáni első elnökválasztást mégis elbukja? Magánemberként Amerikába utazik, ahol az elnök vendégeként egy meglehetősen feszült világpolitikai helyzetben egyetemen szónokol, és beszédében képletesen elhangzik a szó: vasfüggöny. Egy kifejezés, amely nem sokkal később fizikai valósággá válik, majd Európa megosztottságának és elnyomásának tragikus szimbólumaként vonul be a történelembe.

„A Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai- tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le a kontinensre. Ezen vonal mögött fekszenek Közép- és Kelet-Európa ősi államainak fővárosai. Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia, e híres városok és a környezetükben élő lakosság mind a szovjet érdekszférában fekszenek.” (Részlet Winston Churchill fultoni beszédéből.)

Hetvennégy esztendővel ezelőtt, 1946. március 5-én hangzott el Winston Churchill híres fultoni beszéde, amely közismertté tette a „vasfüggöny” kifejezést, és amelynek nyomán felgyorsultak az események, sok történész innentől számítja a XX. század második felét meghatározó hidegháború kezdetét. A több évtizedes küzdelem rövid időn belül elkezdődött.
A „három nagy”, Churchill, Sztálin és Roosevelt, 1945 februárjában Jaltában találkozott, ahol – egyebek mellett – meghatározták Európa háború utáni sorsát. Churchill erőfeszítései ellenére az amerikai elnök áldását adta arra, hogy a náci Németország uralma alól felszabaduló Kelet-Európa a szovjet érdekszférába kerüljön, így a brit politikus csalódottan távozott a konferenciáról. Míg Roosevelt úgy vélte, Szovjetunió csak saját határainak biztosítására törekszik, Churchill nem hitte el Sztálin azon ígéretét, hogy tiszteletben tartja majd a kelet-európai államok függetlenségét. 


forrás: https://atlo.team/

Ilyen előzmények után került sor Churchill beszédére a Missouri állambeli Westminster College-ben, amelyben egyrészt kiemelte az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egymásra utaltságát, a két nagyhatalom között fennálló érdekközösséget, másrészt pedig kíméletlenül ostorozta Szovjetunió terjeszkedését, és arra hívta fel a figyelmet, hogy az angolszászok határozott fellépése nélkül Európa kommunista uralom alá kerülhet.

Magyarországon a határok védelmére a második világháborút követően határvadász-, majd határőrszervezeteket állítottak fel, amelyek 1947-től a Honvédelmi Minisztérium által irányított Határőr Parancsnoksághoz tartoztak, 1950-től pedig az Államvédelmi Hatóság felügyelete alá kerültek. Nyugaton a magyar-osztrák határt, illetve délen a Jugoszláviával közös határszakaszt lezárták, és már 1948-ban megkezdődött a műszaki zár megvalósítása.  Az osztrák határszakaszon 356 km, a jugoszláv részen 630 km hosszan egy- és kétsoros drótakadályt építettek, amelyet aknamezővel és magasfigyelőkkel egészítettek ki. A vasfüggöny első időszakában (1948-1956) a déli határra telepített erődítés lényegesen jelentősebb volt, mint az osztrák határt biztosító kerítés, mivel a Tito vezette Jugoszlávia potenciális ellenségként volt tekintve, az imperialista támadást ebből az irányból várták a második világháború után. Épphogy befejezték a munkálatokat 1955. elejére, a kormány a határzár felszámolásáról döntött, megszüntetését még azon év őszén elkezdték. Közel 1000 kilométeren 700 ezer taposóaknát hatástalanítottak és szedtek fel 1956. októberéig. Ezután az aknamentesített határon keresztül többszázezer embernek sikerült Ausztriába menekülni. A forradalom leverése után, 1957. márciusában a kormány határozatban rendelte el az újratelepítést.


fotó: Lobenwein Tamás

A vasfüggöny második időszakában (1957-1970) a kerítésoszlopok nem akácfából, hanem betonból készültek. Kettős drótkerítést építettek, négy- és ötsoros aknamezővel, 800 ezer taposóaknával, nyomsávval.  1963-ig folyamatosan fejlesztették az osztrák határszakaszt, egyes források szerint további több mint egymillió aknát telepítettek.

Ezzel a rendszerrel viszont elég sok gond volt, az eső és a Pinka patak többször is kimosta az aknákat a földből, ami Ausztriában több halálos és csonkolásos balesetet okozott, ezért 1964-ben ismét a határzár felszámolását rendelték el. Helyére a szovjet S-100 jelzésű elektronikus jelzőrendszert (EJR) telepítették, amely 500-2000 méterre húzódott a határtól, és ha valaki hozzáért, azonnal észlelték az őrsön. „Ez az építkezés rendkívül bonyolult, sokrétű és veszélyes munka volt. Véglegesen el kellett távolítani az aknazárakat és a drótakadályokat, nagy kiterjedésben kiirtani az erdőt, és megépíteni a jelzőkerítést valamint a vadfogó kerítést” – írja Léka Gyula nyugállományú vezérőrnagy. 300 ezer aknát távolítottak el, a rendszer 1970-re készült el.


forrás: www.terrorhaza.hu/

A műszaki zár 1965-ben kezdődő harmadik korszaka 1989-ben ért véget. Augusztus 19-én Bella Árpád nem is tervezett dolgozni, mivel éppen a házassági évfordulóját ünnepelte volna, ha nem kapja parancsba az esemény előtt, hogy ő lesz aznap a helyi parancsnok. A páneurópai piknik fő produkciójának azt szánták, hogy kaput nyitnak a határról nyugatra, átengednek egy száz főből álló magyar delegációt, akik Margitbányára átmennek és onnan vissza is sétálnak. A piknik szervezőinek nem volt fogalmuk arról, hogy mi készülődik, bár a határ térségében NDK-sok gyülekeztek. Amikor program szerint a 100 fős delegációnak kellett volna elegánsan átsétálni a megnyitott szögesdrótkapun, tömegben és időzítve megjelentek a keletnémetek – férfiak, nők, kisgyerekek. Volt olyan keletnémet, akit nyugati rokona már a határ túloldalán várt, kiabáltak és integettek egymásnak. Világossá vált, hogy nem a delegáció, hanem az NDK-sok jönnek, és pillanatok alatt kellett határozni arról, hogy megütköznek-e velük vagy nem. „Amikor megláttam a több száz keletnémetet, pár másodperc alatt kellett eldöntenem, hogy megállítom-e őket vagy sem. Azt hiszem, jól döntöttem.” (Részlet Bella Árpád határőr alezredessel készült interjúból, 2019. augusztus 19.)


fotó: Lobenwein Tamás

Amikor a határok nélküli Európa gondolatának szellemében jelképesen megnyitották a határt Szentmargitbánya és Sopronkőhida között, több száz keletnémet tört át rajta a szabad élet felé. „Magyarország ütötte ki az első téglát a berlini falból!” – ezekkel a szavakkal és könnybe lábadt szemmel fogadta a magyar kormány miniszterelnökét Helmut Kohl egykori német kancellár 1989. augusztus végén a Bonn melletti Gymnich palotában. A német politikusok elismerték a vasfüggöny magyar-osztrák határon történt szétbontása és a berlini fal leomlása közötti szoros összefüggést. Németh Miklós a történelmi találkozón közölte, hogy nem toloncolják vissza a keletnémet menekülteket, hanem megnyitják előttük a magyar–osztrák határt, és szabadon elhagyhatják az országot. Ígéretét be is váltotta, szeptember 11-én valóban megnyílt a magyar határ a nagyszámú keletnémet polgár előtt, akik ezt követően Ausztrián keresztül a Német Szövetségi Köztársaságba távozhattak.

1989. május 2-án kezdődött az elektromos jelzőrendszer lebontása
1989. május 2-án kezdődött az elektromos jelzőrendszer lebontása
arsmilitaria.blog.hu/

Az egykori műszaki határzár történetét sokan kutatták, feldolgozták, számos különlegességnek lehet nyomára akadni, úgy a kerítés építését illetően, mint az aknák hatástalanításával és eltávolításával, vagy a szökési kísérletekkel kapcsolatban. A vasfüggöny képét legtisztábban és legélethűbben a helyi lakosok és a határon szolgáló katonák tudják megjeleníteni, mindazok, akik az  eseményeknek valamilyen módon tanúi, résztvevői voltak. Minden változtatás, intézkedés az ő életüket befolyásolta és veszélyeztette évtizedeken keresztül. A helybeliek számára nagy trauma volt a taposóaknák ismétlődő robbanásának zaja éjjel-nappal, a határ közvetlen közelében lakók ráláttak a határsávra, ahol a mentő naponta többször is fordult a sebesültekkel.  A legtöbb polgári és katonai áldozatot az 1957-1971-es időszak követelte. Átérezhetjük az egymással rokonságban állók nehézségeit, akik a háború előtti rendszerben szabadon mozoghattak az államhatár két oldalán, majd egyik napról a másikra arra ébredtek, hogy a magyar-osztrák határ két világrendszer határává alakult, amelyen keresztül legfeljebb némán integethettek egymásnak. Szétszakított családok és szerelmek, elválasztott barátok. Magyarország határa szinte hermetikusan el volt zárva, Ausztria felé széles határsávot létesítettek, amibe a belépés Magyarország belső területei felől is engedélyhez volt kötve, illetve felettébb megnehezítették a határsávban élő lakosság mozgását. A nyugatra utazás lehetőségét az 1960-as évek elejétől fokozatosan könnyítették, de a határsávra vonatkozó szigorú kontroll csak 1989-ben szűnt meg.

A vasfüggöny maradványa Sopron mellett
A vasfüggöny maradványa Sopron mellett

A vasfüggönynél az utolsó halálos lövés 1989. augusztus 21-én dördült el. Kurt-Werner Schulz párjával és gyermekével Balatonon nyaraltak, amikor a páneurópai piknikről érkező kedvező hírek hallatán úgy döntöttek, hogy megpróbálnak átjutni a magyar-osztrák határon. Ám a férfi dulakodásba került egy határőrrel, akinek (meglehet, hogy véletlenül) elsült a fegyvere. Kurt-Werner történetéről két film is készült.

A világraszóló esemény helyszínén a TAEG Tanulmányi Erdőgazdaság Zrt. a Páneurópai Piknik '89 Alapítvánnyal közösen Emlékparkot alakított ki. Ezen kívül Hegykő település határában is megtekinthető, hogy milyen volt egykor a vasfüggöny, az emlékhely nagyrészt korabeli anyagok felhasználásával készült, Felsőcsatáron pedig Vasfüggöny Múzeum található, amelynek alapítója és tulajdonosa 1965 és 1968 között Kőszegen és Pornóapátiban szolgált sorállományú határőr szakaszvezetőként. Egy vele készült interjúban olvasható: „Tavaly két nagy amerikai csoport volt itt nálam – ugye általában úgy nyolcvan-száz, százhúsz csoport jön évente –, két nyugdíjas csoport volt, aztán megkérdezték tőlem, tudom-e, hogy „miért beszélt vajon a Churchill ott? – Hát – mondom – nem. – Mert hét deci whiskyt ivott meg előtte!” Mert szerette a kisöreg a whiskyt meg a szivart, ugye ez volt a mindene.”

Sokunkban felmerülhet a kérdés, vajon hány személynek sikerült átszökni a vasfüggönyön, hányat kaptak el, hányat börtönöztek be, hány robbant föl, hány halt meg, hány lett nyomorék…? Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, mert ezeket az adatokat hivatalosan ötévenként megsemmisítették. Valamennyi szocialista országban, ahol a vasfüggöny húzódott, volt egy erre vonatkozó megállapodás, így örök titok marad, hogy hány ezer, tízezer családnak okozott soha el nem múló fájdalmat az a negyven év.

A műszaki zár felszámolásával az eszmék, gondolatok és az emberek szabad mozgását évtizedekig akadályozó válaszvonal tűnt el. A vasfüggöny leomlása felcsillantotta a reményt, hogy új, békésebb korszak következik. Vajon mi valósult meg ebből?

Források:

https://atlo.team/

https://mandiner.hu/

https://mult-kor.hu/

Legnépszerűbb cikkek