Virágvasárnap hivatalos neve: Urunk szenvedésének vasárnapja, a nagyhét kezdete. Virágvasárnap kettős üzenete egyértelműen megjelenik a szentírási olvasmányokon keresztül az ünnepi liturgiában. Ezen a napon egyszerre van jelen a dicsőség és szenvedés, a világosság és a sötétség, a remény és a gonoszság. Jézus dicsőséges bevonulása a pálmaágakat lengető, hozsannázó tömegben, majd a szentmise evangéliumában a szenvedés történetének felolvasása adja ennek a kettősségnek az alapját. 

Szenvedése előtt Jézus az Olajfák hegyénél két tanítványát előreküldte egy szamárcsikóért, amelyen még nem ült ember, majd ezen vonult be a városba. Szent célra, az ószövetségi törvények értelmében, csak olyan állatot volt szabad felhasználni, amelyet még nem vettek igénybe közönséges munkára. Amint Jézus felült a szamár hátára, kitört a lelkesedés körülötte. Minél közelebb értek Jeruzsálemhez, annál inkább nőtt azoknak a száma, akik Jézus mögött ujjongva vonultak és így kiáltoztak: Hozsanna Dávid fiának! Áldott, ki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban! (Mt 21, 8). Tiszteletadásként pálmaágakkal integettek. Az ókorban szokás volt a Közel-Kelet országaiban, hogy az arra méltó személyek útját valamilyen módon befedjék, és abban a világban a pálma az élet, a reménység, a győzelem jelképe volt. Az emberek mind a négy evangélium szerint megadták Jézus Krisztusnak ezt a tiszteletet. Máté, Márk és Lukács szerint a felsőruháikat az útra terítették és gallyakat vágtak a fákról, János az egyedüli, aki pálmaágakról számol be. Innen ered a latin elnevezés: Dominica palmarum, avagy Dominica in palmis de Passione Domini, azaz pálmavasárnap az Úr szenvedéséről, és ennek nyomán került az ünnep szertartásai közé a pálmás, Európa északi tájain pedig a barkás körmenet.

Jézus jeruzsálemi bevonulása valóságos diadalmenet. Az esemény egy nevezetes zsidó ünnepre, a páska idejére esett. A páska az Egyiptomból való csodálatos szabadulás ünnepe volt. A szabadítás évfordulója mindig okot adott a jeruzsálemieknek, a zsidó népnek egyfajta nemzeti reménységre: hátha éppen most, talán újra megteszi Isten a szabadítás csodáját.  Jézus tudta, hogy a nép lelkesedése még nem igazi hit, hanem földies várakozás, ezért is történik, hogy pontosan ez a tömeg hamarosan ellene fordul, megtagadja Őt, és „Feszítsd meg!” –et skandál nagypénteken. 

A virágvasárnapi ünneplő forgatagban, az éljenzések sűrűjében Jézus nem győztes hadvezérként vonult be a városba, hanem egy kis szamárcsikó hátán ülve, alázatosan, szerény egyszerűséggel. A sokaság örvendezése közepette megdöbbentő dolog történt, amit sokan talán észre sem vettek: amikor közelebb ért, és meglátta a várost, Jézus „sírt azon” (Lk. 19:41). Megterhelt szívvel tekintett rá és megsiratta Jeruzsálemet, azt a várost, ahol sok prófétát visszautasítottak a királyok, sok próféta lelte ott halálát. Jézus tudta, hogy szívből nem fogják őt Messiásként elfogadni, és percre pontosan ismerte, hogy mikor fogják elárulni, majd a főtanács elé hurcolni, és alaptalan vádakkal fogják halára ítélni. Így szólt: "Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét." A nép ujjongott, örömében tombolt, Jézus pedig sírt. Az Ő arcán nem a győzelemre készülő hadvezér büszke öröme, hanem az általa szeretett nép pusztulása miatti fájdalom látható. A nagy szent könyvben Jézus csupán két helyen sír: egyszer Lázár holtteste felett, egyszer pedig ezen a helyen − az Olajfák hegyének lejtőjéhez érve, amikor megpillantotta a várost. Meg tudjuk válaszolni ma, hogy miért sírt Jézus akkor, amikor mindenki más örült? Nem önmaga miatt sírt, nem azért könnyezett, mert tudta, hogy négy nap múlva elfogják majd, megrágalmazzák, bemocskolják a nevét, majd elítélik és felfoghatatlan fizikai és lelki kínokat kell kiállnia, hogy innentől minden a keresztrefeszítés felé mutat. Nem, nem magát féltette. Jézus Jeruzsálem miatt sír, a szeretett népe miatt sír, az emberek miatt sír. Fáj neki az az állapot, amit lát: hogy annyira vakká lett az Ő népe, hogy már egyáltalán nem látják az élő Istent, és elutasításával a halált és pusztulást választották. Jeruzsálem nem ismerte fel az Urat, így nem ismerte fel a békességéhez, megváltásához vezető utat sem. 

Korábban azt mondta Jézus, hogy nem jött még el az én órám, a szenvedés órája, de a virágvasárnappal eljött a passiónak, az Ő kínszenvedésének az ideje. Isten Fia Jeruzsálem felé halad, hogy beteljesítse az Atya akaratát, és ez az út a kereszt útjává változik.

Ezen a napon fontos az ünnep mindkét mozzanatát megragadni, hiszen tudjuk, hogy virágvasárnap történetében mi magunk is benne vagyunk. Mi is úton vagyunk, de vajon merre haladunk, illetve hogyan lépünk ma a nagyhét ünneplésébe? És vajon, ha Jézus ma körülnéz a világban, a családjainkban, ha a szívünkbe tekint, mit lát, sírnia kellene-e ugyanúgy, mint az Olajfák hegyén Jeruzsálem felett?

Forrás: Internet

Borítókép forrása: https://pxhere.com/